A Lumière! öt év filmszak és két diploma után is tud újat mondani, mutatni, de Thierry Frémaux könnyed, humoros kommentárjának köszönhetően egy filmtörténet-szűz ember számára is varázslatos élményt nyújthat ez a másfél óra.
1895. december 28-án a Lumière fivérek megtartják az első nyilvános filmvetítésüket a párizsi Grand Caféban, amiért belépőt szednek. Noha a Skladanowsky testvérek szűk két hónappal megelőzték őket egy berlini varietészínházban tartott előadásukkal, a történészek innentől számítják a mozi kezdetét. Persze a mozi és vele együtt a film egzakt kiindulópontját nehéz belőni, mivel az 1880-as évek végétől – sokszor egymás találmányai által inspirálva vagy egyszerűen a szimultán invenció jelenségének köszönhetően – párhuzamosan fejlesztik ki az első filmfelvevő- és vetítőgépeket világszerte (kiváltképp USA, Franciaország, Németország és Nagy-Britannia területén). Louis és Auguste Lumière találmánya, a kinematográf azzal emelkedett ki a sorból, hogy egyszerre szolgált a mozgógépek rögzítésére és vetítésére, nem mellesleg kicsi volt és hordozható. Ez, valamint a testvérpár nagyszerű üzleti érzéke is hozzájárult ahhoz, hogy a francia filmipar a mozi első évtizedében vezető szerepbe került nemzetközi szinten, a mobilis kamerával felszerelkezett operatőreik ugyanis a világ számos pontjára elsőként vitték el a mozgóképet és gyűjtöttek be helyi egzotikumokról készült felvételeket hazai forgalmazásra.
A Lumière fivérek mindössze 1905-ig foglalkoztak filmgyártással – a mozi hőskorában olyan tempóban fejlődött a film, hogy nehezen tudták tartani a lépést a változó divattal (hasonló sorsa jutott a korai mozgóképek másik nagy francia pionírja, Georges Méliès is). Ez alatt a tíz év alatt azonban több mint 1400 általuk gyártott filmetűd került a katalógusukba, melyből sokat Louis Lumière maga rendezett. A filmek nagy része persze elveszett, de rengeteget sikerült megőrizni, melyek ilyen-olyan formában fellelhetőek az interneten vagy filmarchívumokban, nagyvásznon azonban eddig többnyire azonban csak különböző némafilm-fesztiválokon lehetett megtekinteni őket. Épp ezért óriási kuriózum, hogy Thierry Frémaux filmkritikus, a Cannes-i Fesztivál igazgatója úgy döntött, hogy egy dokumentumfilmbe gyűjt össze 108 felújított Lumière-filmet, melyet moziforgalmazásra bocsájt. Már önmagában ez jelentőssé teszi a Lumière! című alkotást: ha némán, kommentár nélkül peregnének nagyvásznon ezek az 50 másodperces etűdök a filmtörténet kezdeti éveiből, már az is fenomenális élmény lenne számos filmrajongónak, esztétának. Frémaux azonban nem elégszik meg a mozgóképek szerelmeseinek kiszolgálásával (és milyen jól teszi!): a legnagyobb truváj, hogy közönségfilmet csinál a 120 éves alkotások csokrából, melyek legtöbbje egyszeri, vágatlan, fekete-fehér életkép – és teszi ezt abban a korban, amikor villódzó, színes montázsorgiák kellenek ahhoz, hogy fenntartsák az átlag mozinéző figyelmét.
A bravúr az, hogy Frémaux sikerrel jár, a Lumière! ugyanis olyan szórakoztató lett, hogy akár plázamozik is műsorukra tűzhetnék, miközben intellektualizmusával a diplomás filmfanyalgókat is maximálisan kielégíti. Mégis hogy? A rendező nem csinált mást, csak témák mentén fejezetekbe szedte az egyébként nem kapcsolódó etűdöket, alávágta egy korabeli zeneszerző, Camille Saint-Saëns ma is nagyszerűen hangzó dallamait, majd végigdumálta az egészet, mintha egy DVD-kiadás audiókommentárját néznénk. Mielőtt szentségtörést kiáltanánk, amiért Frémaux rábeszél ezeknek a néma csodáknak a hangsávjára, fontos megjegyezni, hogy ez a gesztus egyáltalán nem idegen a korabeli vetítési szokásoktól. Mivel ezek az ősfilmek még nem tartalmaztak se beszédet, se magyarázó inzerteket, nem ritkán a mozi üzemeltetője maga állt ki a közönség elé és kommentálta végig a látottakat, informatív és szellemes megjegyzésekkel kiegészítve az élményt. Frémaux ugyanezt teszi, csak épp 120 év (film)történelem kontextusából, rengeteg tudásmorzsát elhintve, egyben nagyszerű humorral, gyakran olyan részleteket kiemelve, amely a nézőnek talán csak többszöri megtekintésre tűnne fel. Valahogy sikerül megtalálnia a tökéletes balanszot a szórakoztatás és az ismeretterjesztés, valamint utóbbi kapcsán a laikusok számára fogyasztható és a filmtörténetben jártas közönségnek is újjal szolgáló információk között.
De legyen bármennyire nagyszerűen megírva a kommentár, a legtöbb érdem mégis a Lumière fivéreket és operatőreiket illeti. Elképesztő ugyanis ráeszmélni arra, hogy mennyi gazdagság fér egy jól lehelyezett kamera által elkapott 50 másodpercbe. Felismerni a ma is népszerű kompozíciós fogásokat, elbeszélési technikákat a legkorábbi mozgóképeken, jóval a tömegfilm nyelvének megszilárdulása előtt. Kiszúrni olyan snitteket, melyek évtizedekkel később visszaköszönnek nagy művészek (Kuroszava, Ozu vagy épp Tarkovszkij) kamera-töltőtolljából. Látni a műfajok első megjelenését (a burleszknek megalapozó Megöntözött öntöző szélesebb körben ismert, de talán kevesebben látták azt az etűdöt, amelyben egy részeget elüt és szabályosan feldarabol egy autó, hogy járókelők puzzle-szerűen összerakják, majd útjára intsék a pórul járt piást a splatstick korai példájaként, mely zsánert kilenc évtizeddel később Peter Jackson vitt a csúcsra a Hullajó!-ban). De ugyanilyen katartikus látni a filmtörténet első kocsizását; szó szerint felemelő érzés szemtanúja lenni az első „helikopter-felvételnek” (egy légballonba helyezett kamera rezgő, de Andrej Rubljov-i szépségű madártávlat-snittjének).
Egy szóval a film: varázslatos. Majdnem annyira, mint amikor 122 évvel ezelőtt egy párizsi kávézó alagsorában összegyűlt kíváncsi embertömeg előtt leoltották a villanyt, kigyulladt a vetítő fénye, majd az előttük kifeszített vásznon táncoló fényfoltokból kirajzolódva kinyíltak a Lumière-gyár kapui, és megindultak a dolgozók a filmtörténet egyik legelső nyilvánosan vetített filmjén. Nehéz reprodukálni ma azt az élményt, amit az első mozgókép látványa nyújthatott akkori közönségének, de Thierry Frémaux alkotása nagyon közel jár.
