Ha a ma és a holnap nem körvonalazható egyértelműen, akkor kísért a múlt, esetleg az egyetlen menedék lehetőségét kínálja fel. De valódi-e a múlt, amit megidéz a jelen? Emlékezni vagy felejteni? Zsákutcák világa lenne Erdély?
Ha a ma és a holnap nem körvonalazható egyértelműen, akkor kísért a múlt, esetleg az egyetlen menedék lehetőségét kínálja fel. Hogy mennyire nyilvánvaló, illetve mennyire nem fedhető fel a második ezredvég Erdélyének helyzete, az erdélyi ember életérzése és mindennapjainak telítettsége, esetleg éppen üressége, az az aktualitás megtapasztalásának sokszínűségéből és sokféleségéből fakad. Feltételezzük, hogy az aktualitásnak van hitelessége és valószerűsége. Valódi-e a múlt, amit megidéz a jelen? – legyen az a túléléshez szükséges megoldások egyike, vagy természetszerű ragaszkodás a hagyományhoz. Szalay Péter Téltemetés című filmjében sem a múlt, sem a jelen nem eszköz az életértékek megtartásához. Tolószékhez kötött létállapot jellemző az erdélyi emberre, és ennek az állapotnak az okait keresi a bányász is, aki önhibájából maga és mások vesztét okozta. Felismeri és beismeri a vétséget, de a múlt értelmezése csak ebben a belátásban áll. Az erdélyi ember ismeri felelőssége határait, tudja, hogy hol hibázta el. És mégis, minden felelősségérzés ellenére, áldozata saját emlékezetének. Szalay filmje, a térábrázolásának köszönhetően, egy perspektíva nélküli jövőképpel, illetve a jövőkép teljes hiányával kapcsolódik össze. A film első képei egy belső térből indulva, annyira összeszűkítik a lehetőségek szféráját, hogy a parázsló szén – az esetleges tűz feltétele – kihull a kályhából. Nem véletlenül, hanem tettek eredményeképpen. A múlt, a mélyen rejtőző tegnap nem tűnt el, de nincs helye a mában és innen ered az idő szétosztottsága: egységét már nem lehet megteremteni. A múlt nem más mint a már kiürített bánya. A felfejtési folyamat véget ért, felszínre került minden, a tolószékes öreg mégis visszajár. Nem keres, hanem egyszerűen visszautazik az időben.
A tűzhelyről kihulló parázs nem föltétlenül az élet szimbóluma, nem a vitalitás hordozójaként van jelen, hanem a most, a pillanat melegét idézi fel, úgy, hogy közben a már nem létező tegnap is helyet kapjon, beleférjen a túléléshez szükséges eszközök tárházába. De van-e értéke és értelme itt az életnek? A tűz kialudt, és a parázs is eltűnik. Felébresztheti-e a tüzet a hagyomány, a népszokások? Ha téltemetésről van szó, talán igen. Szalay a dokumentumfilm hitelességével ábrázolja a téltemetést, a falu hagyományvilágát ezzel az aktualitással teszi valóssá. A bányász és a kislány ugyanezt a rítust játssza el otthon. Ők ketten nem tartoznak a közösséghez, ettől a közösség sem az igazi. A lányka előbb csak a bábukat égeti el, később már nem tud ellenállni a tűz varázsának, hagyja, hogy porrá legyen minden. Az öreg bányász ekkor is elkésik, ez alkalommal azonban nem önpusztításról van szó, és a végső megoldás valósággal kínálja magát. Égetni és temetni. De van-e mit temetni? A telet minden évben el lehet temetni. A ciklikus idő nem bomlik fel, de vajon megmaradt-e a szakralitás ereje, vagy csak a külső jegyek őrződtek meg? A formák tisztasága már nem a régi, összekeveredett a szekularizált világ elemeivel. A történet pedig mintha önmagát ismételné, bár a tartalom egyre homályosabb. Lassan a tél vége, és a tavasz kezdete, s vele a remény felébredése is elveszíti értelmét, jelentőségét. Az idő önmagába fordul, már nem a lét függvényében határozódik meg, lassan felfalja önmagát.
A Téltemetésben Szalay nem választja szét a szent és a profán világát és ezáltal eltűnik mindkét szféra. Az erdélyi ember hagyományhoz való viszonyát ugyanez a konfúzió, az összemosódó dolgok kavalkádja jellemzi. Ilyen körülmények között beszélhetünk-e hagyományról? A közösségi lét már csak keret, nem cél, a nosztalgia területe, sőt az egyszemélyes emlékezés sémájaként jelenik meg. Nem úgy Lakatos Róbert Nyáron piros, télen kék című rövidfilmjében: itt a szokásrend az érzelmi élet kibomlását koordinálja, és nem a feszültség oldását, hanem felfokozását eredményezi. A csángó élettérben játszódó történet az emberközi kapcsolatok, a szerelem, a bizonyosság és a bizonytalanság tükrében világítja meg azt a sajátos belső világot, amely összetéveszthetetlenül az erdélyi emberre jellemző. A névtelen „alkotó", aki megszövi a szőnyeget, a szövőgép mellett ül, de azelőtt fonalat sodor, amit megfest. Úgy él, ahogy megtanulta, úgy cselekszik, ahogy azt látta, megtapasztalta, megértette. De hogyan érez, és mit gondol? Eszközei, tárgyai, tudása van – de hogyan is használja őket? Adódik-e a használati szabályzat a puszta birtoklásból? Lakatos Róbert filmjében a történet egyszerű: a fiú elmegy katonának, a kedvese otthon marad. Amikor visszatér, a kapcsolat mintha a semmibe veszett volna. Ezek után talán máshol kell keresni a megtartó köteléket vagy a régi kedvest kell visszaszerezni? A filmben mindkét út zsákutcát jelent. Mit lehet tenni? Eltüntetni mindent, a múltat, a jelent és a jövőt? Nem menekülésről vagy önpusztításról van itt szó. A vég, a halál felold mindent, és nem old meg semmit. A lányban pedig még a bűntudat sem ébred fel, ő az életet választotta, igaz, a halál árán megszerzett életet.
Az erdélyi táj Lakatos Róbert ábrázolásában a nyitott horizonttal azonosul, ezt az ég felé kapaszkodó fenyők félreérthetelen motívumával támasztja alá. A balladákban felcsillanó elvágyakozás a történet feldaraboltságában megtorpan, a tragédia nem jár együtt a döbbenettel. A halál egyik filmből sem marad ki. A felhasznált szimbólumrendszer azonban egész másként világítja meg, nemcsak a jelent, de a jövőt is: Szalaynál felemészt, eltüntet, lezár egy időintervallumot, az interiorizált és személyes világ milyenségét, jegyeit változtatja meg, Lakatos Róbert a halált a félig igazolt tragédia tükrében az elszakadás módozataként használja: a tragédia nem teljes, akik hátramaradnak, már másként élik meg. A halál az élet folytonosságát erősíti, a víz tovább csobog, a jól ismert mederben, a vörös fonal nem a végtelenbe vezet, a szőnyeg elkészül, de ezt a szőnyeget nem használja senki. Csupán szimbólum marad, egy emlék, amely a múltba vezet vissza, a jövő felé nem biztosít átjárhatóságot. Nyáron piros, télen kék – az élet világos és tiszta, hogy áltátszó-e, az nem egészen biztos. A pillanat hatalma törli a múltat. Megtörtént, elmúlt, de a jövő felnyitatlan kérdés marad. Szalay Péter Erdélye dark jungle, diszkófények közt recseg-ropog a zene, a napfényre kimenni talán nem is érdemes, a kislány és a tolószékes öreg a bánya fele vezető utat választja. Zsákutcák világa lenne Erdély? Az erdélyi ember képtelen lenne a tűzhely melegét megteremteni? Szétszórja gyöngyeit, választ, és mégsem, temet, de nincsenek halottai, emlékezik, de a homály függönyén át. A fonal még tart, csobog a víz, de vajon a holnap szőnyegét szövik-e? Szalay Péter és Lakatos Róbert filmjei nyitva tartják a kérdést: mit tud magáról az erdélyi ember, mit tud a helyről, ahol él, tudja-e, hogy a temetés nem mindig ünnep, ismeri-e az idő múlásának értelmét? Az erdélyi élettérben felejteni nem is olyan könnyű, inkább emlékezni szokás, no nem azért mert emlékezni jó, hanem mert így ki lehet lépni a jelenből. Az idő helyben toporog, a tér bezárja kapuit, és ez még azokat is elriasztja, akik görcsösen ragaszkodnak az élethez.
