Egy homoszexuális viszony Argentínában és tangódallamokban és egy heteroszexuális kapcsolat Hongkongban és csellószólóban – avagy hogyan íródik a Kar-Wai-féle Nagy Szerelmes Film Szótára.
Árnyalatnyi felvezetés
A két film1 (közös) megtekintése nemcsak a rendező híveinek ajánlott, hanem bárkinek, aki szembesülne azzal, hogy a szerelmiként megértett kapcsolat filmvásznon mennyire nem (csak) a valósághoz való hasonlóság, hanem jól bejáratott ábrázolási kódok és narratív konvenciók függvénye. Míg az Édes2kettes (Happy Together, 1997) egy homoszexuális viszony tematikáját szcenírozza Argentínában és tangódallamokban, a Szerelemre hangolva (In The Mood for Love, 2000) heteroszexuális viszonyrendszert épít fel Hongkongban és csellószólóban. Tony Leung színész személye közvetlen átkötő kapocsként szolgálhat, ugyanis mindkét filmben ő alakítja a szerelmi páros egyik tagját, személye és színészi játéka magával hozza-viszi a homoszexuális hátteret az álomszép férfi-nő párosba, oda-vissza. Emellett oly sok hasonlóságot találhatunk a két film között, amelyek mondhatni pár excellence a párkapcsolatok anatómiájában érdekeltek, hogy a kettejükből kikerekedő filmuniverzum nemcsak egy sajátos rendezői stílussal azonosítható, hanem a szerelem és erotika filmi megjelenítési lehetőségeinek játékterévé válik.
Mi tartozik (többek között) egy „igazi" Kar-Wai szerelmes filmhez?
A narratíva vonatkozásában tematikus áthaladási pontok szervezik mindkét filmet, a kapcsolatok buktatói és a (kölcsönös) megcsalások menetrendszerű elválásba torkollnak. Talán ezzel a vonással játszik össze a filmekben tapintható retro hangulat, a hatvanas évek családi/mikro Hongkongjának (netán a néző mindenkori távol-keleti filmélményeinek) stilizált mása a Szerelemre hangolva című filmben vagy a század eleji patinás argentin tangókultúra megelevenedése az Édes2kettesben. Akár újrajátszásai e „műfajok" sugallta párkapcsolati pesszimizmusnak (?), akár ironikus felidézései, mindkét filmben a harmónia épp a harmóniára és békés idillre való képtelenségből születik. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a két film (f)eldolgozza a happy endre utazó néző frusztrációit, ugyanakkor pedig gondoskodik arról, hogy narratív zárásként ne a melodráma könnyes hangulata bukkanjon fel. E kettős csavart egy igen egyszerű módszerrel, narratív síkváltás és mitizáló szimbólumteremtés révén hozza létre a rendező.
A párok találkozásainak és elszakadásainak történetszálába észrevétlenül lopózik be a „mi lesz a bánattal/szomorúsággal?” kérdés, a reá adandó válasz természetszerűleg nem a szerelmesek világában található, hanem egy másik tér-időben, a világvégén, a kambodzsai Angkor romjainál, az Iguatzu vízesésnél. Az Édes2kettesben a boldogtalan szerelmes bánatát barátja diktafonon rögzítve viszi Patagónia legdélibb tengeri világítótornyához, hogy ott szélnek eressze, míg a Szerelemre hangolva magányos újságírója a kambodzsai romtemplom egyik üregébe suttogja bele szomorúságát, majd tapasztja be a mélyedést sárral. Hasonló funkcióval bír a perceken keresztül etűdszerűen mutatott kavargó vízesés az Édes2kettesben, ahova a vágyakozó pár ugyan nem, de a pár egyik tagja eljut. Amellett, hogy meseszerűen kitágítják a hagyományos szerelmi film világát, ezek a képileg kimerevített, ugyanakkor a történetet is összegubancoló szimbolikus helyszínek átveszik a narratív tartóelemek/zárások szerepét, és strukturálják, illetve mondhatni „jó” véggel látják el a filmeket.
Néhány elem talán még említésre méltó a Kar-Wai-féle Nagy Szerelmes Film Szótárából, amelyek révén az erotikával átitatott emberi kapcsolatok vászonra kerülnek. A színészek és lakó/dolgozó környezetük közötti kontraszt igen lényegesnek tűnik, az előzőek fizikai szépsége, érzékisége, másik iránti vágya a málló vakolat, szegényes bútorzat, zsúfoltság, zaj és kosz ellenében mutatkozik meg. A minimális számú helyszín könnyen azonosíthatóvá válik, ami azzal is együtt jár, hogy nézőként ismerősként üdvözöljük a piros ágytakarót a fiúk által bérelt szobában, akárcsak a cigarettáknak szolgáló polcot, nem beszélve a szomszédokról és az ételhordókról, amelyek a heteroszexuális vonzódás hátterét adják a Szerelemre hangolva című filmben.
Ennek kapcsán két újabb elemhez jutunk el: a színek és non/figurális motívumok szinte festészeti fontosságú szerepéhez egyrészt – a csigalépcső, a ruhaminták, az ablakformák, a zöldségek lassított, hosszas közelképeire gondolok. Másrészt az a mód, ahogyan a felsorolt összetevők alapos, és az erős színek, a finom kameramozgás, a sajátos képkompozíciók okán érzékien élvezetes szemlélésére kényszerülünk, feltűnően idézi azt a helyzetet, amikor szerelmesként, vágyakozóként a néző főszereplője egy hasonló valós történetnek. Annyi különbséggel, hogy erotikus vonzalmunk tárgya a Kar-Wai-filmek esetében még csak nem is a szép színészek valamelyike, hanem a filmkép maga. A mozgások lassítása, a koreográfiában életre kelő tánclépések, az állandó dallamok, a visszatérő beállítások, a tükrök/tükröződések folytonos alkalmazása az andalgó szerelmes pozícióját kínálják fel a nézőnek, aki nagy sokára döbben rá, hogy annak rendje és módja szerint, könnyedséggel csábították el.
Mit tesz az, ha férfi-nő, illetve férfi-férfi között szövődik kapcsolat?
Nyilvánvalóan ez lehetne a legkézenfekvőbb kérdés, mihelyt egyazon rendező/hasonló stáb rokon tartalmú, hároméves különbséggel készült két filmjét vizsgálgatjuk párkapcsolat és szexus szemszögéből. Az egyik kevéssé látványos, de érdekfeszítő különbség az Argentínában élő két hongkongi fiú, illetve a Hongkongban írnokoskodó megcsalt feleség és férj kapcsolata között az általuk felvállalt konvencionalitás mértékében rejlik. A fiúk viszonyának egyetlen kirívó aspektusa a nem normatív szexualitás: ezen túlmenően a leghétköznapibb házas/háztartási életet élik egymás mellett. Főznek egymásra, takarítanak, ápolják egymást, és bevásárolni járnak, szeretkeznek, és veszekszenek. Ehhez képest az újságíró és a titkárnő önmagában megszokott heteroszexuális kapcsolata nélkülözi mindezeket a familiáris vonásokat: szó nincs közös háztartásról, noha szomszédok, és feltehetőleg szeretőkké lesznek, a testi kontaktus kézérintésekre korlátozódik, a közösen megélt konfliktusok elsősorban a hűtlen házastársaknak szólnak.
Beágyazva a homoszexuális viszonyt a párkapcsolati sztereotípiák dzsungelébe, illetve kiszakítva a heteroszexuális kapcsolatot abból, a két filmből kikerekedő mozaik felboríthatja bevált értési formuláinkat. A Kar-Wai-féle rendszerben a homoszexuális pár sokkal inkább hasonlít életvitelében és egymáshoz (nem)csiszolódásában a mindenkori fiatal párra a szomszéd házból, mint a közös világ kialakítását meg sem célzó nő-férfi felállás Maggie Cheung és Tony Leung alakításában. Feltehetőleg a legkevesebb, ami felszínre kerülhet ezen összehasonlításból az annak a belátása, hogy a nemi identitás és orientáció pusztán egy vonása a szerelmen alapuló kapcsolatoknak, így lehet ez a valóságban, de talán sokkal inkább a filmes reprezentáció létrehozta univerzumban is.
