Nicolas Cage szép iramban írogatja magát ki a filmtörténetből. Utóbbi filmjeit már csak vagy a rajongói nézik meg egy nagy feltámadás reményében, vagy utálói, hogy fodrásza legújabb mesterművén röhöghessenek.
Amikor összeállt Herzoggal, hogy megcsinálják a nagyszerű Mocskos zsarut, már-már drukkolni kezdtünk neki – de aztán visszaállt a régi kerékvágásba, a kényelmes, keveset követelő és még kevesebbet hozó szerepek sodrásába. Legújabb filmje, a Stolen (kíváncsi vagyok, a magyarországi forgalmazó milyen újabb értelmezési réteggel ruházza majd fel címadás ürügyén – ha egyáltalán moziba kerül) is pont ilyen: sokszor látott, kényelmi zónában mozgó, felejthető akció-thriller, amiből a thriller is hiányzik, s az akció sem túl érdekes.
Cage visszatér a Mocskos zsaru helyszínére, a természeti katasztrófa által sújtott, újjáépítés alatt álló, ezért egyre divatosabb háttérként funkcionáló New Orleansba. Ha akkor becstelen rendőrt alakított, most az archetipikus jóarc betörőzseni figurájába bújik, aki pár év börtön után visszatér a napvilágra, hogy rég látott kislányát szerető karjaiba ölelhesse. Régi haverja, az elbaltázott bankrablás kárvallottja, a film főgonosza (Josh Lucas) azonban elrabolja a kislányt, hogy kicsikarja hősünktől azt a pénzt, ami nem is létezik, mert a letartóztatás előtt pár pillanattal elégette. Így aztán megkezdődik a hajsza a tradicionális New Orleansi-i húshagyó keddi karneválon keresztül-kasul, s a csomagtartóban fogvatartott lány keresésébe persze becsatlakozik az elmaradhatatlan FBI is, hogy a dolgok érdekesebbek legyenek. Sajnos, nem lesznek érdekesebbek, a megvalósítás ugyanolyan egyszerű és csiszolatlan, mint a szüzsé. De a film nem ezért lesz sótlan (a kevesebb akár több is lehet), hanem a két főhős játékától: egyrészt Cage szinte végigalussza a filmet. Még az – amúgy rettenetesen sablonos és agyonfotosoppolt, ráadásul az egész sztorit tartalmazó – plakáton is látszik, ha beljebb zoomolunk, hogy alig bírja a szemhéjait tengerszint felett tartani. Nehezen mozog, nem túl izzasztó párbeszédeit is fásultan zsolozsmázza. A főgonosz Lucas ezzel ellentétben feleslegesen teátrális, valószínűleg megpróbálta de Niro 1991-es bravúrját megismételni a Cape Fear-remake-ből, amiből csak az összeégett arc és a vízben vergődés jött össze neki.
A kedves Néző/Olvasó máris felteheti a kérdést: nem hasonlít-e a történet kísértetiesen a Taken (Elrabolva) című, lassan franchise-zá érő Liam Neeson-filméhez? De igen. Sőt, már a Taken sem volt túl eredeti, csakhogy Liam Neeson százszor, nem: ezerszer jobb volt benne, mint Cage az egész új évezredbeli filmtermésében (talán az említett Mocskos zsarut leszámítva). De nem akarom csak Cage-et szidni, mert a film színvonaláért nagyon sok más ludas is felel: ott van például Danny Huston, akinek annyira vicces a kalapja, hogy nem hisszük el, hogy egy FBI-főnök így öltözik, még húshagyó kedden sem; vagy a forgatókönyvíró, aki úgy tesz, mintha az egész nyolcvanas-kilencvenes évek nem is léteztek volna. Még azt is kinézem belőle, hogy a könyv első draftjának címe Spanyolviasz volt. A nők viszont üdítő színfoltot hoznak a szürke filmbe: Malin Akermant mindig, bármekkora képernyőn jó nézni, a Cage kislányát alakító, mindössze 16 éves Sami Gayle pedig kellemes felfedezése a castingosnak.
Se nem jó, se nem túl rossz, felesleges töltelékfilm ez, egy újabb állomás a magát túlvállaló, botránytól botrányig élő, valaha díjazott hollywoodi sztár szomorú történetében. David Lynch nemrég azt nyilatkozta, hogy valami gyökeresen megváltozott, a filmek ócskák, unalmasak lettek az utóbbi években. Valószínűleg az ilyen alkotásokra gondolt.
