Roman Polanski: Carnage / Az öldöklés istene Roman Polanski: Carnage / Az öldöklés istene

Felszínre okádott sérelmek

Roman Polanski: Carnage / Az öldöklés istene

ÉRTÉKELD A FILMET!
Az öldöklés istene
Roman Polański
2011
Az öldöklés istene

Az öldöklés istene

Adatlap Filmadatlap Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint: 9 10 1

9

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Polanski a mattsötét, önreflexív vonásokkal dúsított, erősen moralizáló Szellemírót követően könnyedebb vizekre evez, s noha az emberi természet örök kérdései körül forgó társadalmi szatírája, Az öldöklés istene nem tükrözi olyan markánsan alkotói kézjegyét, mint korábbi, szintén zárt térre komponált thriller-remekei, a lengyel mester intenzív filmverziót gyúr a patinás színpadi alapanyagból.

A francia Yasmina Reza által jegyzett forrásmű két okból is módfelett testhezálló Polanski számára. Egyrészt ismét tükröt tarthat egy erkölcsileg eltorzult társadalmi réteg elé – ahogy tette ezt már pályakezdő filmje, a lengyel „harmadik mozi” egyik kulcsművének számító Kés a vízben alkalmával –, másrészt a kamaradarab-jellegből adódóan a szűk térre redukált cselekményformához, életműve másik lényegi motívumához is visszanyúlhat. (Nem mintha ez utóbbi eljárás teljesen hiányozna előző alkotásából, a Szellemíróból, de tény, hogy a kontinenseken átívelő politikai thrillerben a szigetszerű magánrezidencia nem minimalista ábrázolásmódot kívánó, klausztrofób hatást keltő helyszínként jelenik meg). Az elmúlt évek Polanski-filmjeinek ismeretében egyértelműen az a tanulság szűrhető le, hogy néhány műfaji exkurziót (A zongorista, Twist Olivér) követően az életmű folyamatosan visszahajlik önnön forrásvidékéhez, hogy e fordulatból formai vagy tematikus gazdagodást már nem hozó, de nemesen konzervatív és színvonalasan megmunkált művek szülessenek.

Kép a Carnage / Az öldöklés istene című filmből

Ez persze nem jelenti azt, hogy Az öldöklés istenének a maga módján ne volna újdonságértéke. Feltűnő például, hogy míg a hermetikus térben játszódó szüzsék eddig rendre a thriller vagy a horror műfaji keretébe ágyazódtak (Kés a vízben, Iszonyat, Rosemary gyermeke, A bérlő, A halál és a lányka), addig ebben az esetben a zsánerforma a bűnügyi tematika berkein kívül keresendő: a film legszerencsésebben társadalmi szatíraként azonosítható, amely természetesen a zárt szituációs dráma követelményeinek is maradéktalanul eleget tesz. (Távoli előképként egyedül a Zsákutcát érdemes még felidézni, ám inkább csak a közlésmód tekintetében, műfaji szempontból ugyanis Polanski harmadik filmje igencsak kevert regisztert ütött meg.) A két házaspár eseménydús találkozóját felölelő történetben olyan klasszikusok körvonalai sejlenek fel, mint az Öldöklő angyal vagy a Nem félünk a farkastól (Who's Afraid of Virginia Woolf), ugyanakkor a darab haloványan a hetvenes évek nyugat-európai csömörfilmjeit is megidézi, azzal a különbséggel, hogy Az öldöklés istenét teljesen érintetlenül hagyja ezen vonulat parabolikus elbeszélésmódja, s végletes abszurditást preferáló stíluseszménye.

Kép a Carnage / Az öldöklés istene című filmből

Polanski tehát elegáns, könnyed modorban, mindenféle ideológiai szándéktól mentesen regéli el a harmincas-negyvenes éveiket taposó, beérkezett középosztálybeli szülők pszichológiai hadviseléssé fajuló teadélutánját; sikerrel őrzi meg és menti át vászonra az eredeti színdarab valamennyi erényét. Az összezártság állapotából fakadó viselkedészavar, az értékszemléleti töréspontok, a hatalmas jellemkontrasztok fokozatosan vezetnek a kvartett erkölcsi lelepleződéséhez. A rendező érzékenyen fogja vitorlájába a túláradó verbalitás olykor-olykor rendkívül élénk szélrohamait, gondosan, de dinamikusan bánik a jelenetezéssel, és egy pillanatig sem engedi, hogy színészei a merő ripacskodás bűnébe essenek. Az alkotógárda tehát messzemenőkig uralja az alapanyagot, ám a narratíva bizonyos pontjain a legnemesebb igyekezetük ellenére sem tudják elkendőzni a színpadiasság tünetét. Leginkább az okoz problémát, hogy az amúgy is mívesen túlrajzolt alakok túlságosan hamar vetkőznek ki civilizált mivoltukból, ebből kifolyólag a cinikus csipkelődés és a hisztérikus vádaskodás közötti stiláris átmenetek utólag nehezen észlelhetők – ez azonban vajmi keveset csorbít a produkció összértékén.

Kép a Carnage / Az öldöklés istene című filmből

A minimalista stílus dacára Az öldöklés istene motívumvilága igen változatos és kreatív, amennyiben a polgári lakás túldíszített enteriőrje is formálja a komédiát. Az almás sütemény, a tulipánokkal megtöltött váza, a telefonok, a dohányzóasztalon heverő képzőművészeti kiadványok, sőt még egy hajszárító is segíti a forgatókönyvíró-párost a szatirikus humor megteremtésében, hőseink ugyanis rendszerint szétdúlják, megrongálják, vagy – ez utóbbi eset egyben szimbolikus is – lehányják ezeket a tárgyi eszközöket, s ostoba pusztításuk is nyomatékosítja, hogy az infantilizált szülők legalább annyira képtelenek kulturált társas életet élni, mint eleven utódaik. A színészek természetesen brillíroznak (főként John C. Reilly és Christoph Waltz alakítanak maradandót, bár a karaktereik is árnyaltabbak és ütősebben megírtak, mint Jodie Foster és Kate Winslet helyütt kissé egysíkú nőalakjai), és még a hab is felkerül a tortára: Polanski szimplán mellőzi a kerek zárlatot, és a filmet a fizikai-lelki csatatérré amortizált nappaliban – illetve az ominózus verekedés korábbi színterén – vágja el, önmagukba záródó, menthetetlen karikatúrákká merevítve hőseit. Ám „a szomszéd ajtó mögül” valószínűleg azóta is kaján vigyorral tekint le rájuk.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
Az öldöklés istene

Az öldöklés istene

Színes vígjáték, filmdráma, 79 perc, 2011

Rendező:
Szereplők: , , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

9

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Friss film és sorozat