Peter O’Toole-t, Roger Michell Vénusz című filmjében nyújtott alakításáért sokadszor jelölték Oscar-díjra – természetesen ezúttal sem kapta meg, s ennek egyetlen okból örülhetünk: a film így részben a színészmester sorsára adott ironikus reflexióként is nézhető (utólag, persze). A hajlott korú színművész ugyanis – mily meglepő – a filmben hajlott korú színművészt alakít, aki sztár volt ugyan, de valahogy mégsem kapta meg azt a szakmai elismerést, ami kijárt volna neki. A filmbeli Maurice Russell ezért – barátjával, Iannel (Leslie Phillips) együtt – hullaszerepek „alakításával” tengeti öreg napjait, és készül a férfikor utolsó virágzásának is véget vető prosztataműtétjére.

És itt libeg be a képbe az élő konfliktus, Ian unokahúga, Jessie személyében. Egy undok, alapvetően műveletlen, bumfordi, lolitásan vonzó kamaszlány – semmi sincs belőle egy femme fatale titokzatos, erotikus kisugárzásából. A „kapuzárás utáni” Maurice számára mégis ő jelenti „a” nőt, Vénuszt: szó szerint halálközeli élmény. Kettejük viszonya afféle kegyetlen érzelmi csereakción alapul: egy ruhavásárlás – egy puszi a vállra, leegyszerűsítve. S innen a filmnek két lehetősége van: vagy elviszi a sztorit egy idegtépő egzisztenciális pszichodráma irányába – vagy humorral oldja a felemás, néhol az ízlésesség határán táncoló viszony könyörtelenségét. Michell ez utóbbit választja, meglehet, helyesen. A fanyar, sajátosan angol humor a film egyik nagy erőssége; Maurice és Ian brillírozó párbeszédei melankóliába hajló vígjátéki hátteret hoznak létre, és megadják a tulajdonképpen cselekmény nélküli történet alaptónusát. (Maurice és orvosa kedélyes csevegése: – Sok öregnek van prosztata-problémája, de nagyon ritkán halnak bele. – Mert közben meghalnak más okból. – Pontosan.)

Csendes, halkra hangolt, humorával együtt torokszorítóan szép film a Vénusz, néhány valóban emlékezetes jelenettel. Maurice és volt felesége (Vanessa Redgrave) retrospektív dialógusai; a két öreg férfi esetlen pártánca a templomban, a végső, végleges egymásrautaltság képsora; s mindenekelőtt Maurice és Jessie igazi drámaiságot hordozó beszélgetése a fürdőszobaajtó két oldalán, a film emocionális-dramaturgiai csúcspontja. S mégis, ezek a kivételes művészi érzékenységről tanúskodó epizódok nehézkesen billegnek, nem állnak össze szilárd felépítménnyé – mintha keretként szolgálnának a nagyon erőteljes karakterjelenlét(ek)hez.

Mert – a szintén kiváló mellékszereplők mellett – a Vénuszban két rendkívüli színművészi performansznak lehetünk tanúi. Peter O’Toole számára igazi jutalomjáték Maurice szerepe: jelenléte uralja a vásznat, teljesítménye „elronthatatlanná” teszi a filmet, amely így saját, keserűen önironikus (ön)arcképévé válik. Miután meghal, öreg barátai a szokott kávézóban fiatalkori képét nézik az újságban: igen, ez volt ő, mutatják a pincérlánynak. S ahogy ő lassan „letörlődik” a filmképről, úgy rajzolódik ki a Jessie-t alakító Jodie Whittaker figurája. A Vénusz első filmes főszerepe, s a jóformán ismeretlen Whittaker méltó társává válik a vásznon az idős színészlegendának: hallunk még róla, ez nem kétséges. A szimbolikus megfeleléseket az ő esetében sem nehéz észrevenni. A film zárlatában a vágy meglehetősen közönséges tárgya Velazquez Vénuszának királynői pompájában áll előttünk, a pattanásos kamaszlány olyanná válik, amilyennek O’Toole– Maurice álmodta, de nem érhette meg. Így múlik el, így születik a (film)világ dicsősége.