Tavaly november huszadikán szomorú aktualitást kapott Az utolsó adás (eredetileg tervezett angol címe szerint: The Last Broadcast) – Altman utolsó filmjének bizonyult.
Azt sem lehet mondani, hogy a sors szólt közbe, hiszen a nyolcvanéves, betegségét a külvilág elől ügyesen titkoló Altman jó előre leszerződtette Paul Thomas Andersont (Boogie Nights, Magnolia, Punch Drunk Love), hogy az bármilyen probléma esetén beugorhasson, tovább rendezni a filmet. Mindezek ellenére (vagy éppen ezért) a filmet végignézve egy szomorkás mosollyal nyugtázhatjuk: Altman nem tudta volna jobban és stílusosabban lezárni a hatalmas, ötven évnyi, az amerikai filmes történetmesélést megújító életművét…
Benne van minden, amit Altman sajátjának ismerhettünk meg: az épp csak kevéssé stilizált naturalista, természetes, de mozaikos stílus, a szabadon játszó, improvizáló, egymás szavába vágó színészek, az efemer filmezés varázsa, a mikrotörténések világa, a sztori nélküli sokszálú sztorimesélés – a szokásos hatalmas színészgárdával. Azonkívül megidézi egyik legnagyobb sikerét, az 1975-es Nashville-t, amely szintén egy zenéről, rádióadásról szóló zenés film volt, és az akkori sztárok szintén saját maguk adták elő a dalaikat, ahogyan ez ebben a filmben is történik.
A Prairie Home Companion egy tipikusan amerikai midwestern (minnesotai, hogy pontosak legyünk) jelenség. Egy rádióműsor, amely 1974-ben indult, s kisebb-nagyobb kihagyásokkal azóta is folyamatosan létezik és a különlegessége az, hogy élőben, közönséggel készül egy nagy színházteremben – még a reklámokat is élőben dalolják el, amerikai country-bluegrass stílusban, ami hihetetlenül szerethető, egyedi hangulatot kölcsönöz az egésznek. A film erről a rádióadásról szól. Egy igaz történet tehát, néhány szellemes húzással megfikcionalizálva: Altman stílusa amúgy is illett az efféle igaz történetekhez, de talán ezzel a filmmel került a legközelebb a dokumentum és a fikció ama érdekes amalgámjához, amely már megjelent a Nashville-ben, a The Playerben, a The Companyban, sőt, a MASH-ben is.
A film a műsor utolsó adásának történetét meséli el, laza keretbe foglalva az egészet – s megszórva némi szürrealizmussal. Szép húzás, hogy a film maga a tulajdonképpeni műsor és annak kulisszák mögötti történései: egyfajta valós időben láthatjuk/hallhatjuk az egész adást. Mindezt talán a műsor magándetektíve által mondott, a filmben is elhangzó mondatok foglalják össze a legjobban: „Ezt a rádióműsort egy régi, Fitzgeraldnak hívott színházból közvetítették, s már azóta sugározták, mióta Jézuska harmadikos volt. De valahogy mégis bejött párszáz ember minden szombat este. Egy élő rádiós varietéműsor volt – olyan, amelyik ötven éve kihalt már, de nekik nem szólt senki – egész ma estig. Egy nagy texasi cég megvette a rádióadót és az emberük, valami Cruett nevű fickó, épp útban volt St. Paulba, hogy az egészet lebontsa és parkolóvá alakítsa. Kész, vége volt, függöny le. Mindenki tudta, de senki se mondta ki. Mert középnyugatiak voltak. Azt hitték, hogy ha nem foglalkozol a rossz hírekkel, megszűnnek maguktól.”
A filmet az eredeti műsor helyszínén, a St. Paul-i Fitzgerald színházteremben forgatták, ami egy újabb pluszpont a dokumentumszerűségnek – a forgatókönyvíró/főszereplő személyéhez hasonlóan, aki Garrison Keillor, a rádióműsor kitalálója és gazdája is a mai napig – sőt, a filmben saját magát játssza el. Altman, szokásához híven hagyta játszani és megnyilvánulni – s így, noha ez az első filmszerepe, egy hihetetlenül könnyed, természetes, szerethető figura lesz.
A többi színész is soha nem látott lazasággal nyilvánul meg: a Woody Harrelson-John C. Reilly páros Leftyként és Dustyként úgy mutatnak, mintha egész életükben ezt csinálták volna: vicceket énekelnek countrysablonokra, egymásnak felelgetve, ráadásul teljesen élőben. Meryl Streep és Lily Tomlin szintén párost alakítanak: két idősödő, a showbizniszbe belefáradt testvért. Kevin Kline és Virginia Madsen adják a fikciós keretsztorit a dokumentumhű fabulának. Kline egy beszédes nevű Guy Noir nevű magándetektívet alakít, aki reménytelenül az ötvenes évek kliséi közé ragadt, amolyan Bogartot kinőni nem tudó, örökké gyanakvó, maga elé morgó figura. Az ő narrációja fogja közre a rádióműsort. Virginia Madsen pedig – egy Bogart-szerű alakhoz mi egyéb is találna? – egy ballonkabátos, szőke angyalt alakít, egy átrajzolt femme fatale-t, akinek a célja igazából titkos, de halálangyalként belebegi az utolsó adást. Tommy Lee Jones pedig a nagyvállalat által küldött ember, aki azért jött, hogy bezárja a boltot, de visszafele igyekezve, a „halálangyalnak” köszönhetően autóbalesetben hal meg – így lesz a femme fatale-ból a műsor számára jótevő angyal.
A Guy Noir figura által képviselt világ belengi az egész filmet. Egy szomorkás-édes nosztalgiahangulat uralkodik, még a legkacagtatóbb jelenetekben is, amitől az egész film egy nagyon halványan körülrajzolható metaforikus távlatot kap – amibe még némi giccs is belefér. Egy olyan Amerikát mutat be, amelyet mi is szerethetünk. Egy, a szórakoztatás rutinjára épülő, abba belegebbedt, de kedves mosollyal továbbdaloló, hibáit felvállaló, humánus világ ez, ami bármennyire is működik még, valójában tudjuk, hogy eltűnt már. Egy merengő eszkapizmus zenés fellegvára már csak, amolyan lepattant középnyugati Xanadu, ami már csak az ötvenen felülieket érdekli, és őket is csak megszokásból.
Nagyon kell vigyáznunk ezzel a filmmel. Nagy a kísértés, hogy Altman utolsó filmjét látjuk benne csak, és hajlamosak vagyunk a néhol érzelgősségbe hajló nosztalgiát megbocsátani, sőt bedőlni neki. Nagy a kísértés, hogy engedjünk a zenének, annak a varázslatos, emberekkel teli, örökké nyüzsgő képnek, amit Altman olyan lazán tudott festeni. Nekem nem sikerült vigyáznom. Bedőltem a zenének, a jópofa karaktereknek, az édeskés nosztalgiának, a holtidőben történő semmi varázsának. Mint ahogy minden Altman-filmnél bedőltem.