Két 70 körüli hollywoodi sztár-óriás, Morgan Freeman és Jack Nicholson vonzzák be a közönséget Rob Reiner egyébként bambácska filmjére, s ebből a szempontból a nézőknek nem is kell csalódniuk: a film több mint feléig a finom színészi játék feledteti a sztori és a tanulságok darabosságát.
A történet az volna, hogy a világéletében autószerelőként dolgozó, példás és bölcs protestáns fekete családapa, Carter (Morgan Freeman), és az életet gátlások nélkül habzsoló, kórházak kifogásolható fenntartásából és adásvételéből meggazdagodott Ed Cole (Jack Nicholson) ugyanabban a szobában kötnek ki Cole egyik kórházában, rákkezelésen. Mindketten gyógyíthatatlanok, egy évük van még, de tünetmentesek. A kórházi párbeszédek, amelyek a kétféle életmód és attitűd közti különbségeket hivatottak érzékeltetni, majd pedig azt, hogy hogyan békülnek ezek össze a halál hatalmasabb színe előtt, igen jók. Sajnos nem tartanak sokáig, mert a két öregúr végül összeállít egy listát arról, mit szeretnének még véghezvinni a haláluk előtt, s mivel Cole-t felveti a pénz, a rák hiteles ábrázolásával pedig a rendező nem foglalkozik, további akadályok nélkül el is indulnak megvalósítani. Persze elvileg nem csupán a „mi jár még nekem” kérdéséről van itt szó, hanem arról, hogy hogyan lehet az életet értelmessé tenni, így utólag, a biztos halál tudatában. Ez mély helyzet, de nem kell megijedni: a sztori a továbbiakban szétszóródik a különböző autóversenyzős, ejtőernyős, csajozós és egyéb kísértéses sztorikban.
Két kiemelt szál van még ezek közt, mindkettő nőkkel kapcsolatos: Carter, hiába ennyire jó ember, már nagyon unja a feleségét 40 év házasság után, és valóban, a felesége is unalmasan és túlragaszkodóan ápolja a kórházban. Végül egy Cole által megrendelt nő közeledése révén jön rá újra, kihez tartozik valójában, s meg is szakítja a világ körüli turnét, hogy visszatérjen családjához, újra mint szerető férj, apa és nagyapa. A feleség mindebben nem sok szerepet kap, igaz, nem is Virginia Chambers a húzószínész a filmben. A megtéréstörténet azonban Freeman játékával együtt is maximum egy iskolai példázat mélységét éri el.
Cole esetében az illető nő a lánya, akivel – mint gazdag és többszörösen elvált, de ragaszkodó apa – nem sikerült mindeddig jóban lennie. Itt lenne az idő a közeledésre, de ő, sikerei és egója csúcsáról, nem hajldandó bocsánatot kérni tőle. Végül Carter átszellemült jóságán, tanácsain és halálán megindulva, megteszi a békítő lépéseket, s a „megcsókolni a világ legszebb nőjét” ambiciózus listapontot végül az így megismert unokájára gondolva húzza ki.
A film utolsó képein azt látjuk, amint Cole famulusa Carter porai mellé helyezi Cole maradványait, ugyanolyan konzervdobozban, a Himaláján. A konzervdoboz és a fenséges kilátás egyaránt Carter ötlete volt. A néző most érezhetné, a gátlástalan (kapitalista) pénzcsinálás és a túlságosan fegyelmezett (keresztény) jóság, íme, kibékíthető, s a férfibarátság az élet és halál küszöbén nagyobb közösséget jelent, mint bármely más emberi kötöttség – csak ne lenne mindez egy kongó pléh felületre ennyire nagy betűkkel, ennyire sietve felmázolva.
Oké, szóval nincsen katarzis, körülbelül az „annyit kaptunk, amennyit kifizettünk” élményével távozhat a néző. Freeman és Nicholson összjátékát kellemes végignézni, de a nagy téma ellenére az a fajta film marad a Bakancslista, amiről az embernek inkább csak a salsás chips maradványain való vihogó huzakodás marad meg.
