Amikor Hans Ruedi Giger 30 éve elkészítette Ridley Scott Nyolcadik utas a Haláljának azóta kultuszfigurává vált biomechanoidját, a (sokak számára) rút Alient, legmerészebb álmainkban sem gondoltuk, hogy e kreatúrát is eléri a meganimálási őrület… Sejtettük persze, hogy a Szörny Rt.-s ijesztgető csapatot kissé feltuningolják, de arra talán egyetlen CGI-barát sem gondolt, hogy összeeresztik őket az animált földönkívüliekkel…
A DreamWorks félholdján halászó fiúcska (aki leginkább Spielberg személyiségét tükrözi, gondoljunk csak az E.T.-beli Elliotra) a hollywoodi ötlettengerből (ami manapság inkább csak egy pocsolya) egyszer csak kiemelte a fent említett lényeket (a fene tudja, hogy hogyan akadtak azok egyszerre a horogra). Ha már a felszínre emelte, nem dobta vissza (amúgy is olyan kevés az újdonság a tengerentúlon, hogy az említett pocsolya minden „teremtményét” meg kell becsülni), inkább közhírré tétették, hogy Conrad Vernon és Rob Letterman bábáskodásával új animációs film készül, az Alienek és a szörnyek főszereplésével. A filmbarátok, -barátnők ettől a pillanattól kezdve vegyes érzelmekkel várták a napot, amikor felcsillan a vásznon a Szörnyek az űrlények ellen. Mindenki elképzelte a saját változatát, hogy hol lesz az első tojás, kinek a melléből fog kinőni az első Alien, hogyan tudnak ellenük védekezni a szörnyek stb. Persze az tette a legjobban, aki figyelembe vette az „ahány történet annyi olvasat”-elvet és nem vizualizált semmit a lelki szemei előtt. Szó sincs arról, hogy rossz lenne a film, csak én speciel nem azt kaptam, amire a cím alapján vártam, de attól még jól éreztem magam a focimeccsnyi idő alatt.
A történet narratív kerete minden bizonnyal kiváltja a legtöbb európai művészfilm-kedvelő néző ellenszenvét, ám mielőtt meggondolatlanul ítélkeznénk, nem árt figyelembe venniük, hogy manapság sokkal inkább a látványvilágért nézünk animációs filmet, mintsem a dramaturgiai fordulatok kivesézgetése végett. (Ezt látszik alátámasztani az a tény is, hogy jelen alkotásból 3D-s változat is készült – csekély 15 millió dollárért.) Tudatosítanunk kell azt is, hogy a mai, számítógépes technikával készített animációs filmek túlléptek a hagyományos (kézzel rajzolt) rajzfilmek világán, de nemcsak a látvány, hanem a történetkezelés vonatkozásában is, átértelmezve ezáltal a több mint 90 éves rajzfilmszemléleti hagyományunkat. Nincs tehát a Piroska és a farkashoz hasonló váratlan fordulat, csavar, már az első percekben sikerül beazonosítani a vége főcím előtti jelenetsorokat. Így tehát nyugodt szívvel zanzázhatjuk a történetet, ettől nem esik nagyot a CGI élvezhetőségi faktora.
A sztori középpontjában egy férjhez menetel előtt álló hajadon, Susan áll, akit majdhogynem az oltár előtt eltalál egy zöldes fényű meteorit, amelynek energiája szupererőssé és tömbházméretűvé változtatja. Mielőtt felocsúdhatna, a hadsereg lefogja (mint ahogy a liliputi törpék tették anno Gulliverrel), és egy szupertitkos börtönbe szállítják, ahol az Államok a különböző ipari, kísérleti stb. balesetekből származó mutáns egyedeket őrzi. Itt ismerkedik meg a majomszerű sellővel, egy zselészerű, agyatlan valamivel, azaz BOB-bal, dr. Csótánnyal, és egy hatalmas Insectosaurusszal, akik hamarosan a segítségére lesznek Amerika megmentésében, ugyanis Gallaxhar, az Alien (aki csak egy kicsit hasonlít az Alienre) hadat üzen az Államoknak (illetve az egész kék bolygónak). Persze Susan vezényletével végül a szörnyek diadalmaskodnak (akárcsak a film a box office listák élén).
A CGI, ahogy azt már elvárjuk a műfajtól, tömve van filmes és pop-kulturális utalásokkal, melyet a csöppségek nem igazán értenek, ahogy azt a finom iróniát sem, amellyel az alkotók viszonyulnak az Egyesült Államok elnökéhez, illetve a karrierista média-munkásokhoz. Számukra azonban ott van a másság elfogadására vonatkozó tanulságöntet, illetve a csöppet sem ijesztő, de nem is Shrek-szépségű karakterek, melyek mindegyike jó adag kreativitással, és precizitással van megalkotva, hogy a hangjukat adó színészek rátermettségét ne is említsük. (Kár, hogy sokan például Kulka Jánost hallják viszont dr. Csótány „szerepében” Hugh Laurie, alias dr. House helyett.)
Összegzésként, és a pozitívumokat lezárandó elmondható, hogy a Szörnyek az űrlények ellen egy ügyesen animált produkció, de sajnos nem annyira, hogy be kellene írnunk a „kultizálódó” CGI-k sorába. Talán ha kissé csöpögősebb, nyálkásabb, egyszóval alienesebb lett volna Gallaxhar, nagyobb eséllyel indulna az elmúlással szemben ez az animáció. Persze így is fennmaradhat a film, ha mondjuk, egy kreatív cukrász készítene BOB-szerű gyümölcsös zselét (nem feltétlenül kell a sonkaíz), Alien-figurás tálkában felszolgálva. Biztos vagyok benne, hogy nem csak a gyerekek zabálnék. Zabálnák.
