Bizonyára vannak páran, akik emlékeznek – urambocsá’ szeretik – a Morgan Freeman-uralta két Cross-thrillert, a Pók hálójábant (Along Came a Spider), és az azt megelőző A gyűjtőt (Kiss the Girls). Annyira nem is voltak rossz filmek, de valahogy James Patterson könyvhőse nem került a thriller-univerzum bálványai közé. Mondjuk emiatt nem törtek ki forrongások egy nagyvárosban sem. Mára – több mint egy évtizeddel e filmek után – valakinek odafönt támadt egy forradalmi ötlete: defibrilláljuk Alex Cross-t, és kezdjük az elejétől a kálváriáját. Tehát, az Alex Cross egy előzményfilm. Ráadásul semmi köze nincs egy Patterson-könyvhöz sem, valamint Rob Cohen rendezte. Ezek közül egyik sem kecsegtet semmi jóval.

A Kerry Williamson és Marc Moss által vázolt történet tehát az új Alex Cross-széria origójaként értelmezhető, mely azt a folyamatot hivatott bemutatni, hogy miként került Dr. Cross (Tyler Perry) az FBI profilalkotó részlegéhez. Hogy kicsoda Williamson, az teljesen lényegtelen, de a forgatókönyv rá eső részét bizonyára diplomájával a hóna alatt írta. Azonban Marc Moss írta a Pók hálójában – teljesen használható, működőképes – forgatókönyvét is, szóval mormoljunk el egy imát érte, mert bizonyára megmarta egy kullancs. Ugyanis az Alex Cross legfőbb gyengéje a forgatókönyv összecsapottságában rejlik. A film első harmada még teljesen korrektnek mondható thriller-sémákkal dolgozik, s így képes is megidézni a könyvek és a filmek Cross doktorát (bár valamilyen oknál fogva inkább Sherlock Holmes-szerű kép rajzolódik ki róla, ami sokat ferdít az eredeti karakteren). De az expozíció még így sem vét szarvashibákat – néhány szívbemarkolóan teátrális és blőd párbeszéden kívül. Nagyjából kirajzolódik az alapszituáció, melyben Crossnak és csapatának meg kell állítania egy már-már túlképzett bérgyilkost. Az akciójelenetek ekkor még kifejezetten tetszetősre komponáltak, de már ekkor érződik, hogy Rob Cohen harácsolt már ennél több pénzt is össze.

Az Alex Cross erőssége a film középrészét alkotó bosszúdráma meglepő beemelése. A thriller íve megtörik egy telefonbeszélgetés, és egy eldörrenő lövés után. Megkezdődik Cross bosszúhadjárata, melynek ugyan sok köze nincs az igazán tökös bosszúfilmekhez, ugyanakkor e szubzsáner hirtelen cezúrával történő megidézése érdekes, és bátor megoldás. Ekkor bontakozik ki ugyanis az a csipetnyi lélektaniság – pontosabban annak szándéka – mely korábbi Cross-filmeket is jellemezte. Ugyanakkor a forgatókönyv csak látszólag kínál mindehhez mély, komplex karaktereket. Tyler Perry – a leginkább csak a tengerentúlon ismert média-színház mogul – mindent belead, de egyrészt az néha túl kevés, néha meg túl sok. Másrészt pedig nincs senki, aki fogná a kezét. Ironikus, hogy míg Cross egy befelé nőtt szőrszálból kitalálja a martalócok által használt sampon lejárati dátumát, addig a film nézői képtelenek meghatározni Cross karakterét. Bármilyen hipotézist is állítanának fel, az alkotók a következő kanyarban felülírják azokat, gyéren és bántóan inkonzisztensen adagolva az információkat. Perry szövegei és tettei sem következetesek, s szinte tapinthatóak azok a kivágott jelenetek, melyek talán értelmet adhattak volna a karakter cselekedeteinek. Kezdve a személyes bosszúhadjárat nagyon csekély felépítésétől, Cross szerepe folyamatosan ingadozik, s ezt Perry sehogy sem bírja kezelni, de legalább érezhetően hisz magában. Ha viszont alakítását a Morgan Freeman-mércével mérjük meg, az eredmény siralmas. Perry karakterén érezni a legerősebben, hogy ez az Alex Cross nem találja célközönségét. Hol kőkemény és forrófejű, hol nevetségesen heroikus és színpadias, hol megfontolt és ijesztően gógyis, hol pedig jó nagyokat érző jámbor lélek.

Azért szörnyű ez, mert a Cohen-csapat a főhőssel egy olyan szinten állatias és kíméletlen antagonistát állít szembe, akinek csupán jelenléte indokolatlanná tesz bármilyen szépelgést, teátrális nagymonológot, és haveri humorizálást (mert olyan is van, persze). A Matthew Fox által hozott névtelen bérgyilkos rettentően lélektelen és kiidegelt figura, akivel szembe nem érdemes egy tizenhat jelzővel körülírható, a család minden tagja számára kézzelfogható protagonistát helyezni, hisz már Fox tekintete és mimikája is világgá fogja kergetni anyut és a kislányokat. Kifejezetten nagyot alakít, könnyedén viszi a filmet, s épp ezért hatalmas kár, hogy a néző semmit nem tud meg karakteréről. Nem arról van itt szó ugyanis, hogy egy névtelen, rejtélyességében cool gyilkológépet látunk. Fox egy motivációjában is megkérdőjelezhető, gyermekkori traumáktól kattant valakit alakít, akiről a készítők el sem tudták dönteni, hogy érdemes-e mélyebben bemutatni, vagy sem. Épp ezért – hasonlóan Perry karakteréhez – a következetlenül adagolt jellemzők és információk, a szétvágott jelenetek és a kognitív disszonancia miatt hiátust éreztet ez a sokkal jobb sorsra hivatott karakter. A zéró-dramaturgiával megtámogatott utolsó akció-szekvencia – melyben a véletlennek akkora szerepe van, mint egy Antonioni-filmben – és az azt követő elképesztően ordenáré módon felvett végső összecsapás pedig mindezért egész egyszerűen nem válhat izgalmassá. Meg persze azért sem, mert az operatőrök feltehetően mind rútul be voltak tintázva, mikor ezt az utóbbi, értelmezhetetlen jelenetet kivitelezték. Az év legrosszabb verekedés-jelenete.

Az Alex Cross esetében mindvégig érezhető – még ha nem is szándékolt – B-filmes irány sokkal szikárabb, keményebb, és következetesebb lehetett volna, ha a készítők nem erőlködnek a túlságosan is divergens hangulati minőségek összenyalábolásán. Ez a film Cross és a bérgyilkos macska-egér játékára épülne, ami a két karakter mozaikszerűségéből eredően harmatossá és – ami még fontosabb – zavaróan hiányossá és dadogóssá válik. Össze sem lehet hasonlítani az egyértelmű felmenőként mellé állítható harmadik Die Hard-epizóddal. Legyen ez a végszó.