Az Amerikai Egyesült Birodalom XXI. századi ellensége Oszama Bin Laden. A binládista, iszlamista és az ehhez hasonlatos frázisok paranoiában tartják a tengerentúli közönséget. A tömegpszichózistól zsibbadó agyak látóközpontjaira igyekszik hatással lenni Ridley Scott rendező és William Monahan forgatókönyvíró Hazugságok hálója című legújabb filmjében.
Kettejük munkájából már született egy viszonylag kiegyensúlyozott XII. századi szentföldi keresztes kardcsörtetés (Mennyei Királyság / Kingdom Of Heaven), amelyben felhívták a figyelmet, hogy a történelem folyamán összességében az európaiak több muzulmán fejet nyisszantottak le, mint az összes dzsihád együttvéve. Ez persze nem indokolja az arabok részéről a sok vérengzést, de ez a film sem fogja megváltoztatni azt a sztereotípiát, amely szerint az iszlám elsődleges célja a gyaur kutyák kiirtása.
A Hazugságok hálójának alkotói a jó hidegháborús ideológia alapján folytatják a terrorhullám ragozását. S erre remek alapot találtak David Ignotus (már magyarul is olvasható, s egyébként izgalmas) Body of Lies című kémbestsellerében. Scott egy közepes kémfilmet konstruált a történetből, amiből teljes egészében hiányzik a felek ideológiája. A történet két szálon fut, többnyire Jordánia környékén és Amerikában. Főszereplői Roger Ferris (Leonardo DiCaprio), a felemelkedő CIA ügynök, és főnöke, az amerikai Ed Hoffman (Russell Crowe), aki biztonságos washingtoni irodájából irányítja az ifjú kém ténykedését. Kettőjük célja, hogy a nagy fehér bálnát, Al Saleem terror-főmuftit kézre kerítsék. Leo belevaló, kemény gyereket játszik, aki nem éppen John Ramboként lövi folyékony halmazállapotúvá az ellent, de európai fizimiskájával és maroknyi mecénásával sikerül megtalálnia Bin Laden alteregóját. Játéka nem a legkifinomultabb, karakterét is inkább a Jason Bourne köpönyegéből előbújt toposzokból eszkábálták össze. Az acélos, egyenletlen szakállú ügynök úrból nem sokat tudunk meg: elvált, szereti az arab ápolónőket és jól bírja a kínzást.
Amerikai „partnere” a dagi és deres hajú, ellenszenves Russell Crowe, aki kispolgári életének mindennapjai közben, egykedvűen dönt élet és halál felett. Ő sem kap túl mély karakterábrázolást: karosszékéből figyeli a vérengzéseket és mindentudóként imádja „sakktábláján” kénye-kedvére tologatni (ügynök) bábuit. Míg ő otthon tesped, addig a terepmunkás Ferrist rendszeresen laposra verik. A sikertelen akciókat és az ellenmondást néha hisztivel kompenzálja. Van felesége és gyermeke is, akiket nem szeret túlságosan – ez még „szerethetőbb” figurát varázsol belőle. Crowe hozza formáját, bár sokszor úgy tűnik, mintha sminkjére bízná a játékát. A film legérdekesebb figurája a jordániai titkosszolgálat vezetője, az elszánt és tapasztalt Hani, akit Marc Strong alakít következetes és feltűnően jó színészi játékkal. Láthatóan ki is emelkedik a két főkarakter mellett. A gonoszok teljesen haloványak és egysíkúak, az Alon Abutbul által megformált Saleen éppen ugyanolyan mimikával csodálkozik, mint kínoz.
A Scott-Monahan dolgozat egyfajta száraz krónikával, keretes modorral próbál elmondani valamit, amit igazából még talán ők sem tudnak. A végtelennek tűnő mobilcsevelyek összezavarhatják a nézőt, aki egy idő után azt se tudja, hogy mivégre ez a közel-keleti hajkurászás. A film vége felé csak egy dolog lesz teljesen világos: hogy az alkotók nem vállalják az éles politikai kritikát (se a gúnyt). S amikor látszólag rájönnek erre a hibájukra, gyorsan a film utolsó harmadában, kiutat keresve, egy bárgyú szerelmi szálat is csempésznek a történetükbe. Bár Leo néha megenged magának egy-két „csipkelődő” elszólást hazája politikájáról, a befejezés környékén kemény kolonialista „ha elfogy az olaj, maguk kinyiffannak”- féle dumával áldoz a sematikus idea oltárán. Így a néző megnyugodva távozhat, Ferris kilép a titkos hazugságok láncolatából és az araboknak sem marad sok esélyük a jövőben. Ugyanabban a kaotikus madártávlati városképben végződik a film, mint amelyben kezdődött.
Ridley Scott filmje rossz dráma, unalmas akciófilm, amelyen Alexander Witt képei sem tudnak segíteni. Pedig Scott az említett Mennyei Királyság levegős tereit ismétli, mégsem tud annyira megkapó lenni. A zord, hűvös, sokszor esős amerikai közeg és a szikár sivatag kettőssége uralja a képeket.
A Hazugságok hálója az öregedő rendező ellentmondásos (lásd előző, remek Sebhelyesarcú-változatát, az Amerikai gengsztert), életművének haloványabb alkotásai közé sorolható, amelyből leginkább az a propagandaüzenet derül ki, hogy nem kell aggódni: „a Közel-Keleten az amerikai szem mindent lát…”