Amikor az Apám beájulna című magyar filmet Krétán forgatták, a producer Kálomista Gábor egy, a hegytetején lévő hotelra bökött, mondván, évek óta ott nyaral a családjával, s milyen jó lenne, ha ott is készítenének majdan egy filmet. Nagyjából így született meg a Csudafilm ötlete, néhányan a stábból ugyanis megjegyezték a kijelentést, s egy évvel később már el is készült a helyszínen egy újabb magyar közönségfilm.
A Csudafilmet Kálomista producerkedése mellett az operatőr Ragályi Elemér készítette el, első rendezéseként. Persze önmagában egy ilyen abszurd pillanatból még készülhetne sikeres és értékes – de legalábbis érdekes – film, de ha nincs idő a forgatókönyvre, és két-három poénból szeretnének kilencven perces szórakozást összehozni, akkor sok jóra nem számíthat a közönség.
A kilencvenes évek magyar filmjére jellemző átmeneti időszak után napjainkban különösen érezhető a magyar közönségfilm iránti igény – nemcsak szakmán kívül, hanem érdekes módon azon belül, sőt. Ennek eredménye, hogy drasztikusan megnőtt a szórakoztató, szórakoztatni akaró filmek száma, melyek között fájdalmasan sok az átgondolatlan, koncepciót nélkülöző fércmunka. A magyar filmtámogatási rendszer sajátossága volt az elmúlt három évben, hogy ha – magyar szinten – jól csengő neveket és közönségbarát forgatókönyvcsírát helyeztek el a támogatók asztalán, valamint bevállaltak nyolcvanezer nézőt, szinte biztosan szép summát kaptak támogatási összegként. Ezek a filmek aztán vagy teljes kudarcot vallottak (Getno, Rap, revü, Rómeó), vagy jobb esetben kínkeservesen érték el a kitűzött nézőszámot. Csupán egy-egy alkotás volt képes többszázezer nézőt bevinni a mozikba (a Kontroll mellett elsősorban Herendi Gábor két filmje), és ez a siker nem ritkán egy remek marketingstáb leleményességének, s másodsorban a bombasztikus történeteknek volt betudható.
A Csudafilm esetében a lelemény abban merült ki, hogy a hajléktalantémát felnagyítva a televíziókban nem ritkán társadalmi célú hirdetésként jelent meg az alkotás ajánlója. De vajon valóban a hajléktalanokról – sőt, sokkal inkább azok problémáiról – szól-e a Csudafilm? A válasz: nem. A Csudafilm „váratlan" története szerint egy görög származású magyar férfi jelentős vagyont örököl Krétán, ám a luxusszálloda kulcsainak átadása késik, mivel az örököst a Baross téri mocsokból kell kikotorni, s ez nem egyszerű. Miután mégis sikerül, óriási nehézséget jelent megértetni a hajléktalan férfival, hogy ő már nem nincstelen, hanem gazdag (igaz, a nyelvet nem értő) görög, aki más társadalmi körökbe kerül, s más viselkedési, etikai normáknak kellene megfelelnie. A váltás nem zökkenőmentes, smarnisütésnek és szerelemnek kell bekövetkeznie, hogy főhősünk vegye a lapot.
Ragályi Elemér munkájából három dolog látható világosan: az érthetetlen kapkodás; a cél, hogy a luxusszálló főszereplővé váljon; s a reménykedés, hogy Kern András komikusi vénája megmenti a történetet. Mert a sztori – leszámítva az alapgondolatot – olyan papírvékony, hogy az ember el sem hiszi, hogy nagyjátékfilm készülhet belőle. A film hemzseg a dramaturgiai hibáktól, művészfilmbe vagy krimibe illő mennyiségű és méretű ellipszissel, melyek még véletlenül sem képesek egységes egészet alkotni. Nem világosak a motivációk, érthetetlenek a szereplők cselekedetei, természetük, érzelmeik váratlan változásai, az egyes jelenetek kapcsolódásai, s a semmiből egyszerre csak előhúzott – de titkon már az első pillanattól félt – lezárás. A pénz okozta morális probléma, mint mondanivaló pedig több mint erőltetett.
Kern András valóban rendkívüli tehetségű komikus – tapasztalhattam nemcsak filmekben, hanem számos színházi előadásban is –, ám itt tudásából csak elvétve képes felvillantani valamit. Mellette még Rudolf Péter igyekszik a lehető legtöbbet nyújtani – inkább több, mint kevesebb sikerrel kétségtelenül ő a legépkézlábabb karakter a többiek (az újra és újra előrángatott Badár Sándor, Kovács Lajos és társaik) csak felesleges epizodisták, akiknek vélhetően az volt a legfőbb feladatuk, hogy jól érezzék magukat Krétán. A rendező itt is biztosra akart menni, ezért még véletlenül sem látunk új arcokat, csak a megszokott vicces fazonokat – leszámítva a görög statisztériát.
A Csudafilmet feltétlenül csak meseként érdemes értelmezni, bár az ember nem is hajléktalanokról szóló oknyomozó riportot várna. A csoda mozgatta történet azonban menthetetlenül szétesik, a fragmentumok még köszönőviszonyban sincsenek egymással, a töredezettség pedig Marianna-árok méretű szakadékokat hasít a forgatókönyvbe. Ragályi Elemér évtizedek óta az egyik legkiválóbb magyar operatőr, számos remek produkció fényképésze. Tudásának eme oldalát most is megmutatja, számos príma képet varázsolva a vászonra, melyek akár egy Görögországról szóló útikönyv vagy album oldalain is megállnák a helyüket. A külcsín azonban nem elég egy rendezőtől, a belbecs pedig feláldozásra került a kommersz szórakoztatás oltárán. Maradnak az olcsó marhaságok, melyekből úgy kerekedik ki a romantikus finálé, hogy azt még az edzett, a valóságérzetet az amerikai tucatfilmekből tanulók is teljes letargiában fogadják. Olcsó közhelyek luxuskivitelben.
