Hol kell meghúzni az erkölcsi határt a médiában a nézők kegyeiért folytatott versenyben? Avagy: mi kell hozzá, hogy a legtöbben egy bizonyos műsort válasszunk? Mikor jön el az a pont, ami után már nem lesz elég a fikciós vérontás, hanem igazi, hús-vér emberek öldöklése lesz csak képes székbe szögezni a nézőt?
Az Interneten tízmilliók nézték végig egy katona brutális kivégzését, Amerikában élőben közvetítik a gyakran halállal végződő autós üldözéseket, Magyarországon (vagy akár Franciaországban) országos szórakozássá nőtte ki magát a véres tüntetések megtekintése. Jobban belegondolva, már nem is járunk olyan messze attól, amit az 1975-ben készült Death Race 2000 című film jósolt, azaz a profi stábbal, gondosan megszerkesztett mészárlástól.
Még mielőtt rátérnénk a 2008-as verzió kitárgyalására, ugorjunk vissza ehhez a 33 éve, a legendás Roger Corman felügyelete alatt készült alkotáshoz. Valószínűleg mifelénk nem sok ember tudja, miről is van szó, de ha megemlítem a Carmageddon nevű népszerű számítógépes játékot, talán már jóval többen bólogatnak. A játék készítői ebből a filmből merítették a rém egyszerű, ugyanakkor kegyetlen és brutális ötletet. Adott egy tévéműsor, amiben öt autóversenyző áll rajthoz, hogy kezdetét vegye a szó szoros értelmében vett „halálfutam”. A játékosok ugyanis nem csak egymás életét akarják kioltani páncélozott és jól felfegyverzett járműveikkel, hanem még pontot is gyűjthetnek, ha az arra bóklászó gyalogosokon is átgázolnak. Az életerős, fürge férfiakért csak kevés pont jár, de egy gyerek elütésével már meg lehet ütni a főnyereményt. De nem kell megijedni, az első áldozat családja luxusutazást nyer, és a nézőknek is adott a lehetőség, hogy csapdát állítsanak a játék résztvevőinek. Jól látszik ebből a pár soros ismertetőből, hogy az eredeti film nem csak egy akciófilm, hanem durva szatíra is volt, ami nem csak a média, hanem a társadalom elé is tükröt tartott.
Az idén mozikba került Death Race ennek a '75-ös filmnek, vagy inkább az alapötletének újraértelmezése, mert a címen és a verseny tényén kívül nem sok köze van egymáshoz a két alkotásnak. Az új Death Race alkotói ugyanis egy gyors huszárvágással megszabadultak a régi film szatírájától és feldúsították egy elég gyenge lábakon álló kerettörténettel, ami majdhogynem színtiszta bosszúmozivá redukálja a végterméket. Persze a mai, politikailag korrekt világban nem lehet gyerekgyilkosságokat mutogatni (kivéve persze a híradóban), de azért legalább a társadalommal szembeni „görbe tükröt” megtarthatták volna. Az eredeti filmben a játék egy össznépi mulatság, ami fölött a miniszterelnök trónol, az új verzióban viszont csak a börtönigazgató őrült ötlete. A régiben a verseny értelmetlen brutalitása készteti ellenállásra a főhőst, itt pedig a ma már említett kerettörténetben felvázolt (megölik a feleségét, őt vádolják, börtönbe kerül) bosszúról van szó.
Egy szó mint száz, rendesen kizsigerelték a Corman-Bartel duó filmjét, s nem maradt más, mint egy szimpla akciófilm. Ez nem lenne baj, mert szeretjük mi a jó akciómozikat, és a Death Race ezen a téren nem okoz különösebb csalódást, technikailag pontosan olyan, amit manapság elvárunk a zsáner darabjaitól, azaz pörgős, látványos és kegyetlenül hangos, és Jason Statham is hozza a szokásos „cool” figurát, ami lássuk be, jól áll neki. Szegény Joan Allennel más a helyzet, ő szemmel láthatóan nem élvezi ezt az egészet. Nyilván tudta ő, hogy nem ezen film alapján fogják megítélni, de azért ez a teljes közöny (egyféle arc – egyféle hanghordozás) nem méltó hozzá.
Mindent összevetve a film inkább hasonlít a Stephen King-féle Menekülő ember újrajátszásához autókkal, sem mint a Death Race 2000-hez, de legalább impozáns látvánnyal szórakoztat. A baj csak az, hogy a versenyek szünetében – mint a filmbéli tévénézők – nem tudunk csatornát váltani, hogy megkíméljük magunkat a kínos körítéstől.
