Chuck Jones Feed the Kitty (1952) című rajzfilm-klasszikusának egyik gegjében Marc Anthony, a bulldog egy általa védelmezett kiscicáról azt akarja elhitetni gazdájával, hogy az egy felhúzható játékfigura – ez a pillanat több mint a kutya rögtönzött kényszermegoldása, mert olyan hagyományhoz kapcsolódik ez a poén, ami kétségkívül keresztülszövi az élőszereplős burleszket és a (rajz)animációt egyaránt. Sőt, a komédia elméletében is rendre visszatérő koncepciónak mondható. A gépiességről van szó; mégpedig az automatikus mozgás- és viselkedésformák által eluralt figurák nevettető lehetőségeiről.1
A tiniket megcélzó horrorok, a beach party-filmek, illetve egy-két sci-fi-próbálkozás ugyan némi sikert hoztak az American International Picturesnek, a szinte futószalagon készülő alkotások közül azonban egy sem tudott tartósan kikecmeregni a B-filmes „süllyesztőből”. Miután pedig Arkoff elsődleges célja nem az alsóbb kategóriás filmek tömegtermelése volt, a hatvanas évek elején elérkezett az idő a színvonalbeli elvárások újragondolására.
Az akció, az erőszak és az erotika ábrázolásának hatásmechanizmusára épülő Arkoff-formula1, illetve a fiatalok nézői magatartásának elemzését célzó Pán Péter-szindróma2 elméletének alkalmazása – mely mára elcsépelt alaptörvénynek számít a szórakoztató filmeket gyártó stúdiók körében – az 50-es évek Amerikájában kiugrási lehetőséget biztosított a kor legkülöncebb minimoguljának, az American International Pictures-nek.
Idén az Amerikai Filmakadémia szakít a hagyományokkal, és bizonyos Oscar-díjakat a márciusi átadógála előtt elegáns vacsora keretében ad át bizonyos díjazottaknak. Így Lauren Bacall színésznő, Roger Corman rendező-producer és Gordon Willis operatőr már a szombati eseményen átvehette a szobrot.
Juan Carlos Fresnadillo szerződést kötött az MGM-mel, hogy feldolgozza Roger Corman egyik klasszikusát, a Man with the X-Ray Eyes című filmet – adta hírül a Variety.
Hol kell meghúzni az erkölcsi határt a médiában a nézők kegyeiért folytatott versenyben? Avagy: mi kell hozzá, hogy a legtöbben egy bizonyos műsort válasszunk? Mikor jön el az a pont, ami után már nem lesz elég a fikciós vérontás, hanem igazi, hús-vér emberek öldöklése lesz csak képes székbe szögezni a nézőt?
Hollywoodot a XX. század első évtizedeiben bevándorlók és szerencselovagok tették naggyá, akik a filmkészítés fortélyait munka közben sajátították el, gyakran kifutófiúként kezdve járták végig a ranglétrát a rendezői vagy produceri csúcsokig. Sokan közülük nemcsak a filmtudományokban nem voltak felső fokon iskolázottak – igaz, ezt a tantárgyat akkoriban még sehol sem oktatták.
A Universal 1941-ben Lon Chaney, Jr. főszereplésével realizált, a melodrámával kokettáló és börleszkízű jelenetekben bővelkedő Farkasember című produkciója mely a vérfarkas-filmek valamennyi, mára a hasonló jellegű opusok sablonná süllyedt elemét csatasorba állítja bevételeivel igazolta, hogy a horror, a 30-es évek második felének uborkaszezonja után ismét nagy üzlet.
