95 fölötti rendezők: Alvin Rakoff (a képen), Pere Portabella, Allen Baron, Toshio Masuda, Jerry Schatzberg és Marcel Ophüls.

A legidősebb még élő filmes egyébként Norman Spencer brit producer-gyártásvezető, aki augusztusban lesz 110 (száztíz!!!) éves, és többek között a David Lean-féle Szép remények (Great Expectations, 1946) gyártásvezetője volt.

Ez a lista a BFI, az IndieWire ihletésére, illetve saját kutatás eredményeként született.

Everett Chambers (1926. augusztus 16.)

Chambers neve főleg tévés producerként lehet ismerős pár klasszikus produkció (pl. a Columbo) stáblistájáról, de rendezőként és színészként is kipróbálta magát. Szerencsére, hiszen máskülönben nem lenne fotónk róla. Ez konkrétan a Késői blues  (Too Late Blues) című filmből van, amit a legendás John Cassavetes rendezett 1961-ben.

Margot Benacerraf (1926. augusztus 14.)

A venezuelai filmes nevéhez egyetlen egészestés dokumentumfilm fűződik ugyan, az 1959-es Araya, de azzal legalább FIPRESCI-díjat kapott Cannes-ban. Jól megindokolta, hogy miért nem rendezett többet: 1966-ban ő alapította a venezulai nemzeti filmarchívumot (Cinemateca Nacional de Venezuela), egy ekkora feladat pedig teljes embert (asszonyt) kíván.

Tímár István (1926)

Tímár István pontos születési dátumát nem tudjuk, viszont – a temérdek ismeretterjesztő és/vagy dokumentumfilm mellett – ő rendezte a kultikus Én vagyok Jeromos című vígjátékot 1970-ben, amiben a címszerepet Alfonzó, a legendás pantomimművész-artista-humorista alakította.

Tímárról nem találtunk azonosítható fényképet, a kép az említett film DVD-borítójáról származik.

Mel Brooks (1926. június 28.)

Ő Mel Brooks. Nem igényel bemutatást.

Ő a kevés EGOT-tagok egyike, ráadásul 97 és fél évesen még mindig aktív színészként és producerként is.

Roger Corman (1926. április 5.)

Cormant, az amerikai függetlenfilm-keresztapát és exploitation-pápát valószínűleg/remélhetőleg senkinek sem kell bemutatni, legendás stúdiójáról szóló cikkünket ide kattintva lehet elolvasni. Annyit még tegyünk hozzá ehhez az elképesztő életúthoz, hogy bármennyire is az olcsó horrorokról volt híres-hírhedt, igazi művészfilmrajongó is volt: ő forgalmazta a tengerentúlon Bergman, Fellini és Truffaut filmjeit.

Lee Grant (1925. október 31.)

Lyova Haskell Rosenthal pontos születési dátuma vitatott (a, khm, megbízható forrásként közismert Wikipédián csak annyi szerepel, hogy a 20-as évek közepe), de ha még véletlenül „csak” 96 éves 98 helyett, akkor is helye van ezen a listán. Elképesztő életművét az 50-es években kezdte színésznőként – 1976-ban nyert Oscart a Hal Ashby-féle Sampon (Shampoo) mellékszerepéért. Arca az a tipikus színészarc, amit így vagy úgy mindenki ismer, még 2005-ben is kamerák elé állt. Rendezői feladatokat főleg a tévében látott el a 70-es években, de a 80-as években a filmszínházakban, dokfilmjeivel pedig a fesztiválokon lehetett találkozni a nevével. Nobody's Child című filmjével 1987-ben ő lett az első nő, aki díjat kapott az amerikai rendezőcéhtől (DGA).

Jean-Charles Tacchella (1925. szeptember 23.)

Ugyan kísértetiesen hasonlít Claude Chabrolra, valójában nem doppelgängerekről van szó: a szintén francia Tacchella filmkritikusként (!!!) kezdte, és ott volt az újhullám (új hullám; nouvelle vague) születésénél újságíróként, filmklubosként, Bazin és Astruc tanítványaként. Filmezni jóval később, a 70-es években kezdett, akkor viszont az Oscar-jelölésig is eljutott a Sógorok, sógornők (Cousin, cousine) című filmjével, amit később Joel Schumacher „rimékelt”.

Aurel Miheleș (1925. július 6.)

A kolozsvári (más forrás szerint a Kolozs megyei forgácskúti) születésű Aurel Miheleș az 50-es években Gheorghe Naghival (aki az egyik Sütő András-adaptációt rendezte) együtt készített roppant népszerű vígjátékokat, ezek leginkább Ion Luca Caragiale színműveinek adaptációi voltak. Egyikkel (az 1959-es Telegramokkal / Telegrame) még az 1960-as cannes-i versenybe is eljutottak.

A képernyőmentés egy 2018-as interjúból származik.

George Morrison (1922. november 3.)

Az ír dokumentumfilmest kevéssé ismerik hazáján kívül, de ha hihetünk az Ír Televíziós- és Filmakadémia (IEFTA) méltatásának, akkor igen fontos életút az övé, például ő készítette az első ír (gael) nyelvű dokumentumfilmet, még 1959-ben, Mise Éire címmel. Ami számunkra is érdekesebb (lehetett volna): 1942-ben elkezdett egy Drakula-adaptációt (Stoker, az eredeti regény szerzője ugyebár ír volt), ami végül meghiúsult, mert be kellett szolgáltatni a filmnyersanyagot háborús célokra (más források szerint London bombázása közben pusztult el a leforgatott celluloid).

A fotó 2022-ben, a rendező századik születésnapi köszöntőjén készült.

Manos Zacharias / Mánosz Zahariász (1922. július 9.)

A görög filmes nemcsak hazájában tevékenykedett, hanem a Szovjetunióban is – sőt, inkább ott. Életútja kanyargós, ehhez képest életműve nem különösebben jelentős, van viszont egy izgalmas magyar vonatkozása is: Köő Sándorral együtt készítették a Fedőneve: Lukács című életrajzi filmet 1977-ben Zalka Mátéról (a címszerepet Kozák András alakította) Mafilm-Moszfilm koprodukcióban.

(A képernyőmentés egy 2019-es görög dokumentumfilmből származik.)

Francis Rigaud (1920. március 22.)

A nemsokára 104-et töltő francia rendező nem túl hatalmas (7 nagyjátékfilm rendezőként) filmográfiája nagyrészt vígjátékokból áll, és azok sem mindig tettek különösebb szert nemzetközi érdeklődésre – egy kivétellel. Az 1970-es Irány Deauville (Nous irons à Deauville) már csak főszereplője, Louis de Funès miatt is kacagságos, ha nem is a műfaj veretes klasszikusa.

(A képernyőmentés egy 2019-es videóból származik, ahol Rigaud „még csak” 99 éves.)