Elcsépelt történet elcsépelt formában – vagy mégsem? Sablonos sztorit feldolgozó filmből igazán „jó” komédia? A Nem férek a bőrödbe című amerikai film például ilyen paradox módon vált az utóbbi hónapok sikerfilmjévé világszerte.
Az alaphelyzet: adott egy kissé konzervatív, roppant elfoglalt, szinte munkamániás pszichológusnő, Tess és egy előkandikáló köldökű, az orrába gyöngyöt kívánó tinédzserlány, Anna. Tipikus generációs konfliktus: az anya zajnak hallja Anna rockegyüttesének a garázsbeli munkáját, tiltja a motoros szépfiú Jake-től, tehát „tönkreteszi” Anna életét – a lány viszont unja anyja kimért és komoly vőlegényét, és eszében sincs a tehetségkutató verseny helyett az unalmas „esküvői próbára” menni.
Aztán következik egy ötlet, egy apró esemény, amelynek köszönhetően rögtön érdekes lesz a film. Egy kis chinatowni varázslat, és Anna az anyja, Tess pedig a lánya bőrében ébred. Nevetséges helyzet, nem igaz? Egyik azért keseredik el, mert hirtelen „megvénült”, a másik pedig visít, amikor piercinget fedez fel a – lánya, azaz most a saját – köldökén. A hétköznapok minden aprósága átértelmeződik. Például az anya élvezettel tömi magába a gyorsétkezdei falatokat, amelyeknek az ízét nyolc év alatt sikerült elfelejtenie: most már nem kell attól tartania, hogy – tizenöt éves – testén zsírpárnák keletkeznek. Ezzel szemben Anna hiába kívánja ugyanazt a finomságot: vigyáznia kell az alakjára – de vigasztalásként ő ülhet a kormány mögé, hiszen most már van hajtásija. A másik világának az apránkénti felfedezése fergetegesen vidámmá teszi a filmet.
A varázslatot csak az őszinte szeretet törheti meg, mint a mesékben – ez a mesei szín pedig valóban kedvessé teszi a történetet, még ha a lélek- vagy egyéniségcsere gondolata nem is a legújabb filmtéma. Bolondos péntek címmel először 1976-ban került film a mozikba (szintén a Disney-cég termékeként, Jodie Fosterrel és Barbara Harris-szel a főszerepben), csakhogy azóta változott a társadalomban létező anya-lánya kép. Nem meglepő tehát, hogy Tess az átváltozás előtt is igyekszik fiatalos lenni, Anna pedig a mostanság befutott tiniénekesnőhöz, Avril Lavigne-hoz hasonlóan öltözik. A szerepcsere azért lesz új és komikusan hiteles, mert a két főszereplő szinte tökéletesen utánozza egymás – egy modern amerikai anya és modern lánya – beszédstílusát és gesztusait.
Az apró, finom humorú részletek sokasága miatt a filmnek sikerül is elérnie a célját, az önfeledt szórakoztatást. A tinibőrbe bújt Tesst megbüntetik az iskolában, aztán leleplezi rosszindulatú tanárát, valahogy elfogadja Jake-et is, aki után a lánya sóhajtozik. Közben az érett nő szerepét átvett Anna különös pszichológusi munkát végez, botrányos, de népszerű tévés interjút ad, és bukfencet vet, csakhogy a pótpapát ne kelljen megcsókolnia. Közben el-elszólják magukat, de a többiek – természetesen – értetetlen bámulások és egy-egy „jól-érzed-magad?”-on kívül nem reagálnak. Amint megértik egymás világát és megtanulják értékelni egymást, minden megoldódik.
Ők ketten uralják a vásznat: a mellékszereplők elnagyolt, egyoldalúan vázolt alakjai csak apró színfoltok a történetben, bár tagadhatatlanul szükség van rájuk, hiszen a komikum a szereplők közti viszonyrendszerben bontakozik ki. Harry, Tess kisfia imádja bosszantani a nővérét, de kiderül, Anna a példaképe is egyúttal. A nagyapó kicsit süket, és folyton a földrengéstől retteg. A pszichológusnő nevetséges páciensei csak arra szolgálnak, hogy a két, helyet cserélt jellem közti különbségek komikumát előtérbe hozzák.
A film a címszöveghez méltóan rózsaszín hangulatú happy enddel zárul: Tess esküvőjén a kínai pincérnőnek sikerül megakadályoznia egy újabb varázslatot, amely most a nagyapát és Harryt cserélné fel, majd Anna együttese koncertezik, és a harmónia teljesen helyreáll. Erre a jelenetre íródik – vagy inkább firkálódik – rá a stáblista.