2000. július 2-án az erdélyi Alvincen (Vinţu de Jos) emléktáblát lepleztek le az erdélyi származású Szőts István tiszteletére. Gaál Isván filmrendező ebből az alkalomból elmondott beszédét a Filmtett változtatások nélkül közli.
Szép volt ma reggel a parkban. A lombok közt átszűrődött ellenfény-sugarak úgy rezegtek, minta hárfahúrok. Apró ütögetések, meg trappolás hangja hallatszott, s egyszerre csak előbukkant egy kisfiú rövidnadrágban, karikáját hajtotta. Arra tűnt el a tuják mögött.
Egy esztendeje megjelent Róla egy könyv – az első könyv –, Szilánkok és gyaluforgácsok címmel, Pintér Judit és Zalán Vince szerkesztésében. Ez a kompilátum tartalmazza az önéletrajzát, a híres Röpiratát, és három, megvalósulatlan filmtervét.
Hagyaték? Az is. A filmjeihez szolgáló kiegészítéseknek is mondhatjuk. Az önéletrajzi adatok, meg a filmtörténeti ismereteink arra késztettek, hogy eltűnődjünk: vajon hány könyv jelent volna meg Róla, ha történetesen olasznak születik? A kérdés szónokinak tűnhet, pedig nem az. A harmincas évek végén Olaszországban egy csapat megszállott fiatalember olyan kezdeményezés zászlaja alá állt, amely szembesült a ragasztószagú, műtermekben készült filmekkel (s melyek közt – nicsak! – néhány magyar szerző munkája is szerepel).
Föltett szándékuk, hogy más minőséget hoznak létre, hogy „hagyják beszélni a valóságot", hogy a nyögve-nyelve kiagyalt bárgyú sztorik és konfliktusok ringjében vergődő kartonfigurák, meg finomkodó úrikisasszonyok álproblémái helyett az utca egyszerű embereinek sorsátvizsgálják. Olyan neveket találunk itt, mint Carlo Lizzani, Lucio Visconti, Giuseppe de Santis, Michelangelo Antonioni. Mindezt tették, és tehették könnyedén, mivel nemzeti filmgyártásuk hatékonysága az amerikaival, a franciával és a némettel vetekedett, piacuk óriási volt, és komoly értelmiségiek foglalkoztak a filmekkel, kiknek ez nem csodabogárgyűjtést jelentett, hanem már a némafilmek sikere óta veretes hagyományt.
Itthon, a mi filmgyártásunk mindezt nélkülözte. Inkább valami álkulturális szerelőcsarnokra hasonlított, melyben a díszlet és az operatőr állandó volt, pusztán a színészek és a rendező váltakozott aszerint, hogy melyik nyelvű piacra készült a felvétel.
S akkor lépett színre Szőts István, egyszál magában, a karikázó kisfiúból akkorra már harminc esztendős férfi, és függetlenül mindenkitől, felfedezte az egyetlen járható ösvényt. Csekély legénységgel, mázsás felvevőgéppel és állhatatos színészeivel megmászta a Kupás-tetőt, a Gyilkos bércet. És forgatott. Egyszerű, havasi emberekről, igaz históriát. Bárdolatlan favágókról, akik életük fenntartásához épphogy elegendő eleséget keresnek fejszéjükkel, amit még a másvilágra is elvisznek. De ismerik a tisztességet, és van lelkiismeretük és igazságérzetük.
A profitot hozó, könyörtelen fakitermelésről is szól, melynek hatása akkor még elenyésző volt, későbbi, pusztító méreteit és következményeit, melyeket ma húsunkba-vágóan érzünk, nem is lehetett megjósolni.
Ha elfogyott a pénze a forgatáshoz, lejött a felhőtakaróból és zengett, villámlott, kért, kilincselt, győzködött, kunyerált, kölcsönt szerzett – és mászott vissza a felhők fölé.
Idelenn pedig micsoda unka-kórus kísérte a vállalkozását kárörvendőn, előre jósolva a bukást. S Ő, mindezt önérzetesen tűrte, fogösszeszorítva, szándékától eltántorítani nem tudták. A film címadása is kihívó volt: „Emberek a havason". Így. Egyszerűen. Mi, Ti, Ők. Mindannyian.
S a velencei filmfesztiválon, a vele egyívású, már említett filmesek, akik a későbbi neorealizmusnak elnevezett mozgalom élharcosai voltak, kitörő örömmel fedezik fel az Ő felfedezését. Mit várhatnánk egy ilyen „ berobbanástól"? Nem sorolom. És mi történt? Az se. Önéletrajzi írásaiból kiderül, hogy milyen volt ez a „carriera", a szó nemes, eredeti értelmezésében. Tehát? Akkor „conditio hungariae"? Ez az állapothatározás is csalóka, sok esetben könnyű fedezék.
Nincs Neked arra szükséged, Szőts Pista! Nem torzó a Te életműved, életed meg olyan, mint minden emberé. Karmikus. Ötvenhétben nem lehetett más választásod, el kellett hagynod az országot. S odakinn is tetted a magad dolgát tisztességgel. Persze, eljátszadozhatnánk a gondolattal, hogy mi is lett volna ha... ha például Hollywood valamelyik ura felkínál egy szerződést? Nos, mi lett volna?
El lehet azt képzelni, hogy bírtad volna a produkciós ház kommersz vastörvényeinek folytogató gúzsát? A cenzor melletted? Aki megmondja, hogy mit vágj ki?! Így viszont bármelyik filmed vállalható.
Itt, e hely azért gyűltünk össze, hogy az apai-ági ház falán írásos jelekbe vésve hirdessük a tényt, hogy innen származol. Tesszük ezt azért is – kicsit kényszeredetten, – mert a váljai falra már nem tehettük. E jeleket márványba vésték több nyelven. Az anyag naponta felhevül, s akkor a repkény mögül előjönnek a gyíkok, lüktető tokával, melegedni. Arra a márványra, ami bizony mégiscsak múlandó anyag. De Neked, karikát űző gyermeknek nincs okod félni: az ellenfényből szőtt emberi alakjaid ennél maradandóbbak.
