Három borász sorsán keresztül bomlik ki a tokaji borvidék története a Folyékony arany című dokumentumfilmben, amely azt kutatja, mit jelent manapság Tokaj mint brand. Az alkotókkal beszélgettünk.
Beretvás Gábor: Edit, Te vagy a film kreatív producere. Illetve, mint ahogy azt a miskolci CineFesten zajlott premier utáni beszélgetésen hallhattuk, volt egy forgatókönyved, amivel felkerested Almási Tamást – ez tekinthető tehát a forgatás „startkövének”.
Ditz Edit: Engem alapvetően kommunikáció és marketing szempontjából érdekelt Tokaj. Az elsődleges szándékom az volt, hogy a világon minél többen megismerjék ezt a borvidéket. Almási Tamás filmjeit ismertem, tetszett az, ahogyan ő tud emberi sorsokon keresztül bonyolult történeteket elmondani. Tokaj nehéz téma. És mivel nagyon komplexek a borvidéken belüli viszonyok, nagyon nehezen fognak össze a borászok egy ügyért. Ezért gondoltam, hogy Tokajnak rá lenne szüksége. Amúgy is, leginkább a rendezői szándék az, ami meghatároz egy filmet, és kevésbé a produceri.
BG: Három borász sorsán keresztül bomlik ki ennek a vidéknek a története. A film Tokaj környékén játszódik. A produkciót egy felmérés és egy casting előzte meg. Miért ezekre a borászokra esett a választásotok?
DE: Volt egy listám arról, hogy ki jöhet szóba. Sok borászhoz volt személyes kötődésem. Számos kóstolón vettem részt. Ez ugyan nem annyira lényeges a filmkészítésnél, de kiindulópontnak jó volt. Azt kerestük, hogy kinek vannak olyan egyéb történetei, amelyek nem a borokhoz kötődnek, hanem Tokajhoz. Legyen az családi sztori, a helyi pap története, egy régi arisztokrata család leszármazottjának visszaemlékezése, vagy akár egy kerékpárversenyző elbeszélése, aki szintén a régióban telepedett le. Több olyan szál is szóba került, ami alapján elindíthattuk volna a történetet.
BG: Ehhez kapcsolódik, hogy a forgatást megelőzte egy előtanulmány, ahol hallgatók készítettek felvételeket Tokaj környékén élő emberekkel, lehetséges alanyokkal.
Almási Tamás: Ez egy központi gondolat és instrukció alapján történt. A diákok ugyan szabad kezet kaptak, de ezeknek a forgatásoknak az alapja az Edit által összeállított lista volt. Hiszen mi akkor még nem ismertük igazán az ottani embereket. Minket az érdekelt, mi az, amit a néző másfél órán át úgy tud nézni, hogy az közben izgalmas legyen, vagyis hogy a néző érzelmileg azonosulhasson a szereplőkkel és a történettel.
Mi tehát nem szőlészeti és borászati szempont alapján állítottunk össze egy sorrendet. Nekünk fontos volt, hogy az alanyokat a kamera szeresse, a birtokaik vizuálisan izgalmasak legyenek, a lakásuk vagy a pincéjük fotózható legyen. Vagy hogy olyan kapcsolataik legyenek, mint Szepsy Istvánnak, hogy azok túlmutassanak a tokaji régión. Ebben a munkafolyamatban nem íródott meg egyből a forgatókönyv, amiből mellesleg több verzió is készült, hanem két éven keresztül gyúrtuk egymást Edittel és Julóval (Ugron Juliannával), kerestük, hogy mitől lenne jobb a film. Hiszen mindig ért bennünket egy újabb impulzus.
Persze egy idő után világosan látszott, hogy az aszúsodás az a drámai szál, ami köré fel tudjuk építeni a történetünket, mert abban van óriási rizikó. És az a sok réteg, ami a tokaji aszúra a története során rárakódott, innen lesz felfejthető. Elvégre Tokaj egy gyűjtőfogalom. Annyi minden van benne, hogy ha az ember elkezdi szétszálazni, mintha sohasem érne a végére. A nemrég elhunyt Tóth Jánosnak, az egyik legzseniálisabb magyar operatőrnek volt egy kisfilmje, amit még főiskolásként láttam, ebben a kamera veszi a tájat, és a filmben ez elé a tájkép elé tesznek egy képkeretet. Ez a dokumentumfilm lényege is, hogy a világból mutassunk valami olyat, amit bele lehet szűkíteni egy kis keretbe, de ebben a kis a keretben el kell mondanunk az egész komplex világot. Itt is ez volt a feladat.
BG: Említettétek, hogy az előkészületek során hárman nagyon sokat beszélgetettek a történet irányáról. Juli, te mint producer hogyan gondolsz vissza ezekre az előzetes tervezgetésekre, illetve a gyártási időszakra?
Ugrin Julianna: Az eddig még nem derült talán ki, hogy a film operatőre, Vízkelety Márton a férjem. Nekünk időközben született egy gyermekünk, így nem tudtam ott lenni az összes forgatási napon. De Mártonon keresztül végig a film ütőerén tudtam tartani az ujjam. Akárcsak a többiek, én is beleszerettem ebbe a projektbe. Az igazi határokat a gyártás során a költségvetés szabta meg. Ugyanis nem kaptunk annyi pénzt a projektre, amennyit szerettünk volna. Ezért is nagyon jó, hogy olyan kollégákat sikerült ehhez a produkcióhoz találni, akik szintén bele tudták vinni az alkotómunkába a lelkesedésüket. Igazi csapatmunka volt. A vágásnál úgyszintén. Körbeültük a vágóasztalt, és mind azon izgultunk, hogy azt a filmet tudjuk-e összehozni, amit menet közben vizionáltunk.
BG: Majdnem öt évig tartott a forgatás, a filmbeli történet mégis egy év leforgását sugallja. Hogy állt össze a végeredmény?
AT: A dokumentumfilmnek ez a típusa, amit mi művelünk, élő anyaggal dolgozik. Mi élő emberekkel dolgozunk. Ezeknek az embereknek érzéseik vannak. Az idő haladtával, a termés ígéretének beszűkülésével az ő hangulatuk is megváltozott. A 2014-es forgatás tesztelés, előforgatás volt. 2015 nyarán kezdtünk el forgatni, de akkor még több irányban gondolkodtunk. Bár az világos volt már akkor is, hogy Szepsy István története olyan történet, amit érdemes és kell is folytatnunk. Azon az őszön viszont eljutottunk oda, hogy azt mondtuk, amit eddig forgattunk, az megy a kukába. Vannak olyan helyzetek, amikor egy igényes ember kénytelen ezt mondani. Aztán történt egy olyan fordulat, hogy a Nemzeti Filmalap, ami teljes mellszélességgel támogatta a filmet, leállt. Egy évig nem mondtak semmit. Se igent, se nemet. A nagy költségvetés mint ígéret megvolt, de nem tudtuk, hogy az végül is lesz vagy nem lesz.
Így, amikor az élő anyagra utaltam, nem csak az időjárás által befolyásolt termelőre gondoltam, hanem a körülmények változására is, aminek hatására a stáb is folyamatosan alakította a véleményét. Hiszen valahogyan reagálni kellett arra, ami történik. Mi lesz, ha nem lesz pénz? Ha nem tudunk elmenni New Yorkba, akkor mi lesz? Fotókat, archív felvételeket használjunk? A történelmi szállal mi legyen? Benne legyen, ne legyen benne? Ez folytonos játék. Kívülről nézve egyszerűnek látszik egy film készítése. De a valóságban ez másként van. A művészetben folyton döntéseket kell hozni: sűrítünk, vagy fókuszálunk valamire, vagy felgyorsítjuk az eseményeket, vagy kimetszünk valamit a történésekből.
Ezek a változó körülmények a lehetőségeket folyton átszabták, és mi mindig megpróbáltuk a legjobbat kihozni az adott helyzetből. 2016 végén, 2017 elején kaptunk megerősítést arról, hogy tényleg lesz a filmre pénz, de nem annyi, amennyire számítottunk, hanem körülbelül az egyharmada annak. Ez is szép összeg. De nem elég arra, amit mi megálmodtunk. Közben persze nem lehetett azt sem csinálni, hogy ne forgassunk. Szóval, akárcsak a szőlőtermelő – aki kint hagyja az aszúszemet, ami még nem kész, akkor is, ha esetleg holnap a seregélyek megtámadják, vagy holnapután az időjárás tönkreteszi, de az is lehet, jó esetben, hogy jövőre mégis bor lesz belőle –, mi is hasonlóképpen rizikóztunk. Hiszen, ha nem jön be a pénz, és mi mégis forgatunk, elveszítjük a belefektetett munkát, vagy a producerek a saját pénzüket.
Tehát kötéltáncot folytattunk. Közben, habár (Ditz) Edit nem beszélt róla, de sokat köszönhettünk a férjének, Geszti Péternek is. Neki már az indulásnál nagyon komoly szerepe volt. Vízkelety Marcinak is nagyon hálás lehetek. Sokszor elment úgy is forgatni, amikor én tanítottam, hogy egyedül, rendező-operatőrként dolgozott. Persze megbeszéltünk a közös utakon sok részletet. Azt is, hogy legyen egy leszálló ág, és majd fölszálló ág is filmben. Legyen a történetnek íve. Ne legyen az, hogy tizenöt évet várunk, és tizenöt évig nem lesz aszútermés. Az is előfordulhatna.
UJ: Ilyenkor jön a producer, aki azt mondja, hogy annyi pénz nincsen, sem a szerződések nem engedik meg, sem a határidők.
AT: Így van. Annyi pénz egy ilyen produkcióra nincsen. Így nem arra futott ki a film, hogy jó-e a termés, vagy nem. Azt nem is mutatjuk meg. Meg az egyébként is tárgyiasul. Hiszen bekerül a hordókba, és vagy öt év után lesz belőle bor. Ennek már nincs is nagyon köze a szereplőhöz. Ez nem úgy van, mint egy gyerek, akit, miközben felneveled, ölelgeted. Hanem ez belekerül a palackba. A leszállóág, ami nem csak nekik volt rossz, hanem nekünk is, annyiban mégiscsak jó volt, hogy ebből lehetett felépíteni a felszálló ágat. Már csak azt kellett megvárni, és ez volt 2017-18, hogy legyen egy olyan ígéret, amikor, mintegy a csúcsponton, abba lehet hagyni a filmet. Hiszen pont arról szól ez a munka, amit Madách ír, hogy „Ember, küzdj és bízva bízzál”. És ezek az emberek küzdenek, bíznak és tesznek is azért, hogy bízhassanak.
