[kritikaíró pályázat] Konfliktusok, előítéletek, humor és dráma fér meg egymás mellett egy középiskolai könyvtárba zárva; erről szól a Nulladik óra, a tavaly elhunyt John Hughes egyik legelismertebb alkotása, amely egyben egy laza, tematikus trilógia középső darabja is (a Sixteen Candles és a Weird Science között).
A tinédzserfilmek és a könnyed, mégis fergeteges családi vígjátékok ikonikus figurája egy viszonylag egyszerű alapszituáció premisszájával indít: öt, egymástól teljesen különböző értékrendű fiatal tölti szombati büntetését a könyvtárban, közvetlen tanári felügyelet nélkül. A törtető sportoló, a bőrdzsekis szemétkedő, a mindenkit lenéző „hercegnő”, a szorongó okostojás és a kattant tolvajlány egy egész napot kénytelen összezárva tölteni. Nem ismerik egymást, nem ugyanazokból a körökből jöttek. Soha nem is szóltak volna egymáshoz, ha nem követnek el egy ballépést, amiért ide jutottak.
Elvárható egy ilyen helyzettől, hogy vicces legyen, és olykor az, nagyon is. De a film erénye, hogy a különböző szereplők közötti különbségek komoly központi feszültséget nyomnak a felszínre bizonyos időnként, amelyen az sem segít, hogy néha összefognak a tanár ellen, aki csak néha ellenőrzi, hogy mit rosszalkodnak éppen. A konfliktusok azonban nem történetet visznek előre, hanem karaktereket mélyítenek: megismerjük mindenkinek a múltját, a motivációit és bűneit.
Miért vagyunk ennyire mások, miért keressük meghatározott csoportokban az identitásunkat fiatalként, és vajon megkerülhetők ezek a mesterséges kategóriák, ha a szükség úgy hozza? A filmnek ez a kérdésköre semmit nem veszített az aktualitásából, félelmetes, mennyire időt állóan és érdekfeszítően sikerült minden olyan témát elővenni, amelynek köze van a fiatalsághoz, a felnőttkor eljöveteléhez és a családi-társadalmi konfliktusokhoz. Nem meglepő, hogy a Nulladik óra volt talán a legnagyobb hatással a későbbi tinédzserfilmekre és úgy egészében a populáris kultúrára. Másfél évtizeddel a bemutatója után is utalnak még rá, remek példa erre, hogy a tavaly induló Community című sorozat első részében az egyik szereplő szó szerint felidéz néhány sort a filmből, vagy hogy a Futurama egyik szereplőjének neve is utalás a filmre.
A fiatal szereplőket akkor még viszonylag ismeretlen színészek játszották, érdekes megfigyelni, hova jutottak ők később a karrierjükben, és hogy ez mennyivel vonható párhuzamba azokkal a párbeszédekkel a filmben, amelyek a jövőről szóltak. A lényeg, hogy nagyon jó színészi munkát végeztek. Ha kell, energikusak, ha kell, összeroppannak. Judd Nelson talán mindenkitől el is lopja a dicsőséget, annyira nagyot alakít az állandóan hangoskodó punk szerepében (és talán az ő háttérsztorija a legmegrázóbb is).
A film hangulatát szinte lehetetlen egy mondatban összefoglalni, mivel hullámzó, gazdag, sokrétegű. Egyrészt ott a 80-as évek hamisítatlan atmoszférája, amely még ha nem is nosztalgikus az én generációmnak, de fiatalkorom jobb filmjeire mindenképpen emlékeztet. Erről gondoskodnak a tipikus ruhák, a tanár hozzáállása, és persze a zenék (a Don’t You Forget About Me szinte egyet jelent ezzel a filmmel). Másrészt a párbeszédek alakulása is kiszámíthatatlan: természetesen, észrevétlenül váltanak át vicces szekálásból komoly veszekedésbe, majd fergeteges közös kalandokból újra szorongó, filozofikus beszélgetésekbe.
Amire a film véget ér, a néző mindegyik szereplőt már igazi ismerősnek tekinti, és a végén a búcsúzás a filmtörténet egyik legreménytelibb, legelgondolkodtatóbb és legfelemelőbb élménye. Ahogy a szereplők képessé váltak figyelni a másikra, megérteni egymást és megbékélni azzal, hogy az ellentétek teljesen mesterségesek és szükségtelenek, úgy a néző is talán gazdagabb lesz egy olyan (közvetett) élménnyel, amely pozitív irányba viheti a gondolkodásmódját, kapcsolatait másokkal. Kevés film képes erre, de a Nulladik óra, legyen akármilyen egyszerű, akármilyen alacsony költségvetésű és akármilyen fiatalos film, mégis sikerrel adja át a komoly üzenetet fiatalnak és felnőttnek egyaránt: felnőni sohasem könnyű, de elfogadni a másikat talán nem is annyira nehéz.
