“A szamurájhoz méltó élet kulcsa a halál, a szamuráj élete minden napján halottnak tekinti magát” – szabja meg élettörvényként a Hagakure, a teljes elvonultságban élő főhős bibliája. A jarmuschi film kulcsa az általános vallási etika szerinti elfogadó viszonyulás a halálhoz: az élet teljességében való megélhetőségének egyetlen szamuráji lehetősége halálként értékelni az életet s eljövendő életként a halált.
A halál élet-folyamatként való elfogadása s a lét materiális megélhetőségének elvetése nyit kaput a félelem nélküli, precíz szabályokkal kodifikált tiszta életre. S e tiszta lét leképezése a tiszta, képalkotói gátlásoktól, agyonzsúfolt szimbolikus jelentésektől mentes film, amely, akár a szamurájok élete, forma- és stílusművészet. A szavakon túli jelentések gyönyörűségét, a dolgok mögötti szellemvilágok összhangjába való misztifikált bepillantás lehetőségét a plánozás és képszerkesztés következetességével, a mindvégig szinten tartott tonális és zenei megkomponáltsággal, az elidőző, de nem fecsegő történet-szabással nyújtja. A képkockáról képkockára való megkomponáltság, a világítástól, a zene, a cselekmény és helyszín összhangjáig állandóan odafigyelő igényesség, egyszóval a forma tökéletes kidolgozottsága ad teret a magabiztos lélek- és ábrázolásnak, amely a forma biztonsága nélkül nem lenne hiteles.
A film az első képkockáktól a áthangolódás lehetőségeit kínálja, az ellazult, belehelyezkedő szemlélődés élményét, s azt hiszem, akinek ez sikerül, azt magával ringatja a történet nyugodt ecsetvonásokkal, egyszersmind élesen megrajzolt íve.
A szamurájok ősi rítusai szerint élő és cselekvő Szellemkutya lényével, mindennapi rituáléival szótlan csendben ismerkedünk, mintegy beavatódva ebbe a világba, amiben a reggeli kávézást a galambok felröptetése, a munkába indulást a kocsilopás és ölés éppoly nyugodt megszokottsággal véghezvitt gesztusai helyettesítik, mintha csak egy hollywoodi családi mozi expozíciójában ismerkednénk a hős életvitelével. És mégis másképpen…
Ősi értékrend jegyében él, de teljesen más értékrendet képviselve cselekszik a “szabadidejében” archaikus japán kultúráról olvasó vérprofi bérgyilkos. Hogyan szembesül a két értékrend, a “mindennek oka és értelme van” és a “minden mindegy” életvitele? Konfliktusmentes összebékítésük a film dramaturgiai bravúrja, válasz az örök morálfilozófiai kérdésre: hogyan illeszkedik az ölés, a pusztítás a kozmikus világrendbe? A “minden mindegy” beolvad, eszközül rendelődik a “mindennek oka van” -hoz. Szellemkutya vérmes pontossággal, nyomok és indulatok nélkül gyilkol. Tulajdonképpen nem gyilkol, hanem végrehajt egy eleve elrendelt koreográfiát.
Tekinthetjük Szellemkutya történetét akár a feketebőrűek amerikai társadalomból való kirekesztettségi korrajzának, akár egy letűnőben lévő uralkodó stíluson való ironizálásnak (a maffiavezérek könnyfakasztó derűvel ábrázolt identitás-ferdüléseire gondolva), mindenképpen kikívánkozik a film készen kínált értelme: a szótlan, magányos lét képe, a világból kirekesztett, de elvonultságában a világot teljességében, lényegi jelentéseiben megélő ősi lét móduszai, pusztulása és továbbélése.
A szamuráj életkoncepciója mintegy árral szemben úszik: a fogyasztói társadalom használati utasításaink gyökeres ellentéte. A világ kellő ráhangolódással teljességében átélhető, megérthető történet-rendszer. A tézis egyszerű megfogalmazását, illetve olyan kézenfekvő szimbólumokkal való illusztrálását, mint a szavakon túli barátság, a könyvek mint a törvény hordozói, a gyermeki ártatlanság ismétlődő motívumai, az a kristálytiszta hit teszi hitelessé, amivel Jarmusch felvállalja e jelentéseket a maguk ismert, agyonprezentált mivoltában is.
