Soha nincs könnyű helyzetben az a filmes, aki egy videójáték adaptálását kapja feladatul, márpedig az utóbbi években egyre gyakrabban próbálkoznak hasonlóval a hollywoodi stúdiók – némiképp érthető módon, hiszen jóval biztosabb befektetés egy már meglévő fiktív világ rajongói által biztosított bevételre alapozni, mint valami újat megalkotni, ami esetleg nem is találja meg a maga közönségét. Az adaptációk mellett a másik divat a remake-eké, hasonló okok miatt. A Mortal Kombat legújabb kiadásának mindkét kihívással meg kell küzdenie, azonban szinte érthetetlen módon sikerrel jár.
Az 1995-ös Mortal Kombat mai szemmel nézve egy csodás kis időkapszulája a kilencvenes éveknek: klisés karakterek, rengeteg rossz poén, gyengén koreografált harcjelenetek, Christopher Lambert és persze az a mocskosul fülbemászó techno-opus a maga kétszavas „dalszövegével”. A nem túl nagy intellektuális kihívást, de remek püfölős szórakozást biztosító, azonos című videójáték-sorozat (ami árkádos gépeken kezdte a pályafutását, mára pedig számtalan kiadást megért az összes lehetséges játékplatformon) a kortársaihoz képest szinte színvonalasnak, méltónak mondható adaptációt kapott a Paul W. S. Anderson rendezésében (aki később a Resident Evil-játékokat is egészen szórakoztató módon adaptálta vászonra). Az első, bűnös élvezetként is fogyasztható részt aztán követte egy horriblis második (Mortal Kombat: Annihilation), aminek léte egyedül arra volt jó, hogy az első rész élvezeti értékét növelje.
Sokan tehát kellemes nosztalgiával tekinteken vissza az 1995-ös Mortal Kombatra, aminek talán az egyetlen hibája (magához képest), hogy nem sikerült hozzá megszerezni az amerikai korhatárrendszer R-es (18 éven felülieknek való) besorolását, márpedig az egyik legkreatívabban véres játékot enélkül vászonra vinni rengeteget elvett az élvezeti értékéből. Az elsőfilmes Simon McQuoid viszont most szabad kezet kapott, és ennek köszönhetően a 2021-es, változatlan című Mortal Kombat most már eredetijéhez „méltó” vérfürdő lehet. Az viszont egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy a kőegyszerű premisszával McQuoid kezd is valamit, és egy teljesen élvezhető, látványos, helyenként pedig katartikus alkotást tegyen le az asztalra. A korábbi adaptációkkal ellentétben itt minden harcjelentnek értelme van a történet szempontjából, és még túl is lép az előzetesen elvárt „harcosok párbajokban egymást püfölik a Földért” forgatókönyvön, mindeközben nem is megy túl messzire komolyságában. Ez egy bunyósjáték-adaptáció: pont annyi vér, kreativitás és jó értelemben vett „trashfilm-jelleg” kapott helyet benne, amitől pont az lesz, amit egy rajongó csak elvárhat egy Mortal Kombat-mozitól.
A főszereplő ezúttal nem a korábbi filmekben megszokott Liu Kang, hanem egy, kizárólag a filmhez írott karakter, a „hétköznapi” ketrecharcos, Cole Young (Lewis Tan), aki történetünk elején alkalmanként 200 dollárért beugró harcosként tengeti életét. Aztán elég hamar kiderül számára is, hogy a kulccsontján lévő sárkány alakú anyajegy bizony predesztinálja arra, hogy részt vegyen a Mortal Kombat névre hallgató eseményen, ahol a Föld legjobb harcosai állnak ki párbajozni a más dimenziókból érkező szörnyek ellen. Ráadásul ott a veszélye annak, hogy ha zsinórban tizedszerre is a Shang Tsung (Chin Han) vezette démongárda győzedelmeskedik, a Földet is leigázhatják, úgyhogy kis családja megmentésén túl Cole az egész világért száll harcba a rosszarcúak ellen.
A kifejezetten a filmhez kitalált Cole tökéletesen személyiségmentes és felejthető karaktere messze a leggyengébb része a filmnek, szerencsére mellette brillíroznak a játékból megismert szereplők, Jaxnek (Mechad Brooks) kellően nagyok a testére szerelt robotkarjai, Sonya Blade (Jessica McNamee) jófej és talpraesett, Liu Kang idealista és szimpatikus (és még az őt alakító Ludi Lin is elég jól alakít ahhoz, hogy ezúttal is őt kívánja a néző főhősnek a sótlan Cole helyett), a villámok ura, Lord Raiden (Tadanobu Asano) továbbra is marhaerős és szinte teljesen kivonja magát az akcióból (akárcsak az eredeti két adaptációban), a legszórakoztatóbb mellékszereplő viszont kétségtelenül a lézerszemű Kano (Josh Lawson), akit kedvelni és utálni is egyszerre lehet. Mellettük még a film talán legnagyobb nevének számító Hiroyuki Sanada (akit többek között a Westworldből, az Utolsó szamurájból vagy éppen a 2013-as The Wolverine-ből is ismerhetünk) emelkedik ki, aki egymaga teljesen meglepő módon képes valódi érzelmi töltetet adni a filmnek, Scorpionként való megjelenése pedig egészen lelkesítően katartikusra sikeredett.
A teljesen használható (ha mégoly vázlatos) forgatókönyv mellett a látványvilág is dicséretet érdemel, a harcjelenetek nagyrésze látványos és szórakoztató, helyenként pedig elvetemülten kreatív brutalitásában (egy ponton például a Joe Taslim alakította, jeget irányítani képes Sub-Zero egy jól sikerült kardvágása után ellenfele kifröccsenő vérét jégtőrré fagyasztva harcol tovább). Az pedig külön jó érzékre vall a rendező részéről, hogy egyik párharc sem tart pár percnél tovább, így pedig a néző sem un bele egykönnyen az egymást püfölő jók és gonoszok nézésébe (ami például az 1995-ös eredetiben repetitív harcjeleneteire sokkal inkább jellemző volt). Mindezek mellett a film hang- és zenei világa is teljesen jól felépített, és persze a techno-klasszikus korszerűsített változata is tiszteletét teszi a film egyik jól megválasztott jelenetében.
Aki komoly drámát, jól felépített világot, emberi karaktereket vár egy Mortal Kombat-filmtől, az persze továbbra is rossz helyen jár, de azok, akik a mai napig jól szórakoznak az eredeti játékokkal, azoknak semmiképp nem lesz csalódás a legújabb adaptáció (igen, benne van az összes sokat idézett egysoros a játékból, a „get over here”-től kezdve a „flawless victory”-ig) , és bár a léc nem túl magas ebben a tekintben, azért magabiztosan kijelenthető, hogy ez az eddigi legjobban sikerült Mortal Kombat-film, és talán még a legjobb videójáték-adaptációk porondján is bátran harcba szállhat.
