A Miért én? (De ce eu?), az idei év egyik berlinálés román filmje már a mozikban van, és a színészek – Tudor Giurgiu rendezővel az élen – az ország városait járják, hogy minél több nézőhöz jusson el. Épp csak egy rövid beszélgetésre lehetett elcsípni a turné két állomása között, hogy kivételesen ne arról beszélgessünk, hogy politikailag mennyire aktuális a valós tényeken alapuló politikai thrillere, hanem hogy többet tudjunk meg a forgatókönyvírás kínjáról és a színészek kiválasztásáról.
Mikor marad még időd rendezni a Transilvania filmfesztivál igazgatása és a produceri munkád mellett?
Ez volt a legnehezebb számomra, igazi kínlódás. 2013 novemberétől február-márciusig, amíg a forgatás tartott, nehéz volt csak a forgatással foglalkozni. Mikor már benne voltam, minden jól zajlott, tudtam a filmre figyelni, de rájöttem, hogy változtatnom kell az életemen. A TIFF jól megy, de ott egy nagy csapat segít, viszont ha folytatni szeretném a filmkészítést is, át kell rendeznem a fontossági sorrendemet. Ritkábban kellene magam gyártanom a filmeket, át kéne engednem egyes projekteket egy producernek a csapatból, különben irtózatosan nehéz elszakadni a többi projekttől egy forgatás idejére. Valaki megkérdezte tőlem, hogy mi a legnehezebb, az írás vagy a forgatás? De nekem ez a legnehezebb, hogy kizárólag a filmre összpontosítsak.
Nem hiányzik a forgatásokhoz is egy olyan stabil csapat, mint a TIFF-es emberek? Minden filmeden másokkal dolgoztál...
Nekem ez tetszik, mivel minden alkalommal másfajta filmet próbáltam készíteni az előbbiekhez képest, ez így jól alakult. Szeretek különböző műfajokkal és történetekkel kísérletezni és így nem is igazán tudnék ugyanazokkal az emberekkel dolgozni minden alkalommal, ráadásul, amint te is tudod, a forgatások tele vannak váratlan fordulatokkal. Nem köthetek le valakit egy évvel előre márciusban, hogy foglalja le az egész hónapját nekem. Rugalmasnak kell lenni és alkamazkodni kell a körülményekhez. Azért van néhány ember, aki visszatérő munkatársam. Például a kellékes ugyanaz az ember, és a Miért pont én?-ben szerepel is: a váradi házkutatásos jelenetben ő jön az ügyészet részéről filmezni. Aztán Adriana Crăciunescu operatőrrel nagyon jól dolgoztunk együtt, és szerintem még lesz is alkalmunk együttműködni, a szkriptesem is ugyanaz volt már az Emberek és csigáknál. Úgyhogy néhányan csak maradnak, de kevesen.
Hogyan írsz? Vagy inkább javítasz és rendezői szemszögből írod át másnak a szövegét?
Utálok írni. Nem értek hozzá és nincs időm rá. Folyamatosan küzdök az idővel. Túl sok mindent próbálok túl kevés időbe zsúfolni, és ezért nem megy nekem az írás. Ezért is dolgozom csapatban. Szerintem jó az elemzőkészségem, és el tudom dönteni egy szövegről, hogy melyek a gyenge pontjai és a Miért én? esetében először kísérleteztünk a forgatókönyvíróval, Loredanával [Loredana Novak – szerk.] azzal a munkamódszerrel, hogy ő írt és én utólag javítottam vagy egészítettem ki a szövegét. Aztán visszaküldtem és kiegészítette ő az általam átküldött változatot, így dolgoztunk egymás szövegein, felváltva. Aztán nagyjából egy héttel forgatás előtt átrendeztem a szöveget, akkor már nem volt mentség és nem kényeskedhettem, hogy „de már én nem írok”. Akkor írtam éjjel és nappal is. Különben szerintem minden egyes filmnek és forgatásnak – akárcsak minden egyes forgatókönyvnek – másak a szabályai, és annak függvényében, hogy kivel dolgozol, változnak. Minden forgatókönyvíró a maga ütemében dolgozik. Minden forgatókönyvemet más-más személlyel írtam és ez esetenként jó vagy kevésbé jó irányba mozdította a filmjeim történetét.
Ebben az esetben például mivel kellett megküzdenetek? Hogyan alakultak a Panait ügyészről szóló újságcikkek játékfilmmé?
Sorra vettük a történet összes változatát, mindent, amit a sajtóban találni lehetett és megrögzötten a valóságot akartuk követni, de egy adott ponton úgy éreztük, hogy megfeneklettünk, és már nem haladunk a filmmel. Rájöttünk, hogy nem jó túl közel maradni a valós történethez, mert nem működőképes. Leálltunk és eldöntöttük, hogy szabadabban kell írnunk, hogy túllépjünk ezen a nehézségen.
Hiányzott valami a filmből, illetve a forgatókönyv első változatából: nem volt fordulópont. A főszereplő nem fejlődött eléggé, túl jó volt, túl megvesztegethetetlen, túl okos, túl szép. Nem érződött, hogy kompromisszumra van kényszerítve, hogy félne a bukástól, hogy nehezen megy bele a főnökei játékába – hozzá kellett adni a filmhez egy csomó mindent, ami a valóságban nem létezett, hogy legyen egy drámai szerkezete. Félre kellett tenni a valóságot és elő kellett venni azt, amit forgatókönyvírásból tanultunk. Aztán lassacskán elkezdett megint működni a film, de az nehéz pillanat volt.
Végül hogyan „kényszerítettétek fejlődésre” a főszereplőt?
Mindenféle próbának kellett alávetni és különböző megpróbáltatásokon kellett átmennie, hogy aztán minden jól avagy rosszul végződjék. [Mosolyog.] Ezt tanultuk az egyetemen forgatókönyvírásból első éven, amikor forgatókönyveket és meséket hasonlítottunk össze. Sorra vettük a szereplőket, a szőke herceget, a világszép nádszál kisasszonyt és a sárkányt és megfigyeltük, hogyan hasonlítanak egy film szereplőihez. Soha nem fogom elfelejteni.
Hangsúlyoztad a film végén, hogy a tető, ahonnan a főszereplő leugrik, az eredeti tető. Miért ragaszkodtál ehhez az eredeti helyszínhez? Volt több „igazi” helyszíned?
Igen, nagyon nagy benyomást tett rám az a hely, amikor először látogattam meg Cristian Panait nagynénjét, már akkor tudtam, hogy szeretnék ott filmezni. Sokat keresgéltem, de nem találtam ennél jobb helyet. Úgy tűnt, hogy nem tudnám máshol leforgatni a végső jeleneteket, nem tudnám megjátszani magam... persze a film valójában egy hazugság, mindent felépítesz egy filmhez, eljátszol egy történetet, de ez egy igaz és fájdalmas történet volt, ami mindannyiunkat megbélyegzett, és úgy éreztem, hogy nem tudnám egy másik bukaresti balkonból filmezni azokat a pillanatokat. Ott kellett forgatni, és szerintem jó döntés volt, mert nemcsak engem, hanem a színészeket is befolyásolta érzelmileg, hogy épp azon a teraszon forgatunk.
Különben a nagynéni háza pont olyan, mint a szereplő lakás a filmben. A film szerint a jogásznak volt még egy kicsi, félig alagsori garzonja ugyanabban az épületben, de ezt mi toldottuk hozzá. Ezen túl mindent ki és meg kellett találni, például kellett egy megfelelő helyiség az irodás jelenetekhez és szerencsések voltunk, hogy a bukaresti tőzsdepalotában forgathattunk, minden folyosó, ki- és bejárat tökéletesen illeszkedett a hangulathoz.
A bemutatóhoz kötődő körutad alkalmával Nagyváradon is jártál. Érzékelted, hogy a helyieknek volt személyes kapcsolata a filmeddel, mert a történet egy része Váradhoz kötődik?
Nem igazán tudom, hogy azért foglalkoztatta-e az embereket a film, mert részben ott forgott, de láttam, hogy megmozdultak és telefonáltak, és sokan foglaltak helyet a moziban. Lehet, hogy a csempészés témája keltette fel az érdeklődést, de persze egy kisebb városban a helyi sztorik másképp működnek, mert mindenki ismer mindenkit az igazságszolgáltatásból, a rendőrségről. Én is egy relatív kis városból származom – Kolozsvárról –, és ott is így van. Teljesen más mint Bukarest, ahol ahogyan az egyik városrészből a másikba mész, már nem ismersz senkit és semmit.
De szerintem inkább a téma működött, különösképp, hogy Lele, a volt ügyész eléggé ellentmondásos személyiségnek számít. Kíváncsi vagyok, hogy az érdeklődés fennmarad-e és, hogy majd a gálabemutató után is lesznek-e nézők? Még nem tudom.
Számomra az is érdekes, hogy erdélyi színészek is megmutatták magukat, például Ionuț Caras vagy Gáspárik Attila. Szerettél volna több helyi vonatkozást bevenni vagy csak így alakult a színészválogatás során?
Nem épp így jött ki a színészválogatás, de nem is feltétlen kerestem a kapcsolatot a történet és a színészek között. Viszont volt néhány ember, akivel már régóta szerettem volna együtt dolgozni. Például van Marosvásárhelyen egy színész, Bányai Kelemen Barna: óriási színész és már régóta keresem az alkalmat, hogy együtt dolgozhassunk. Átírtam az eredeti szerepet, hogy rá illeszkedjen. Különben, Caras nem is vett részt egy castingon, de mikor felolvasott nekem egyszer egy szöveget, tudtam, hogy akarok vele dolgozni. Én úgy vagyok ezzel, hogy olykor látok színészeket valahol az országban és megmaradnak a fejemben, aztán amikor egy filmen dolgozom, tudom, hogy be szeretném őket venni, hogy egy „forgatási családba” tartozzunk. Nagyjából így történt.
Milyennek látod az erdélyi filmgyártás lehetőségeit? Az erdélyi filmalap új esély lesz majd ezeknek a városoknak?
Igen, azt hiszem, hogy ez egy esély mindenki számára. Sokszor mondtam már, hogy Kolozsvár nincs megfelelően kihasználva forgatások szempontjából, de ugyanígy Váradon is rengeteg csodaszép forgatási helyszín van, csak kevéssé ismertek. De Erdély még sokat fejlődhet filmes szempontból, csak kell egy kis befektetés és filmes szakemberek. Színész van sok, magyar is, román is, nagyon sokan jó színészek, de nincs munkájuk. Felbukkannak reklámokban vagy sorozatokban, de nehezen kerülnek be játékfilmekbe. Azért vannak kivételek, például Marian Crișan Rocker című filmje is ilyen. A színészeknek fontos tudniuk, hogy nincsenek elveszve a film számára csak azért, mert Jászvásáron vagy Nagyváradon játszanak.
Emilian Opreát hogyan választottad ki? Idén már a második nagyjátékfilmben bukkan fel. Úgy tűnik, hogy 2015 az ő éve lesz.
Egy Radu Afrim-darabban láttam először, azt hiszem, az volt az előadás címe, hogy Omul pernă (A párnaember), aztán más előadásokban is szerepelt és eljött az Emberek és csigák színészválogatására. Akkor meglepett a fényes tekintete és a megjelenése. Ő az Emberek és csigákra jelentkezett, de én ehelyett Panait ügyészt láttam benne. Hirtelen leesett, hogy „OK, ő az!”. Ezt meg is mondtam neki akkor, és teljen őrült dolognak tűnt részemről, de azt mondtam, hogy meg kell csinálni a Miért én? filmet. Nem kell már színészt keresni hozzá, megvan.
Aztán összebarátkoztunk és elmentünk sörözni, többször is elmentünk sörözni, teniszeztünk és nagyon alaposan megismertük egymást. Fontos, hogy jó kapcsolatunk van, mert ezt a filmet csak így lehetett elkészíteni, hogy ismerjük egymást és egymásnak a sötét oldalát: a félelmeinket és a gondjainkat. Jó tapasztalat volt számomra és jó együttműködés.
A főszereplő nevét végül miért változtattátok meg?
Szerettem volna eredetileg, ha a film tökéletesen megfelel a valóságnak, de sokmindenről nem tudom, hogyan is történhetett, így aztán nem tarthattam meg a nevét, hiszen még a szereplőket is kicseréltem néha. Például Cristian Panait barátnője jogász volt és nem újságíró. Ez így volt rendjén.
A Miért én? román-magyar koprodukció. Gondolom hamarosan a magyarországi mozikban is látható lesz. Erről mit lehet tudni?
Idén tavasszal, április és június között valamikor Magyarországon is forgalmazásba kerül a film. Remélem, hogy mihamarabb sor kerül rá.
