Sokat elmond a Valami Amerika 3-ról a film egyik jelenete: a három testvér igazi vérbeli debilként befogja a fülét és csukott szemmel az Ingyom-bingyom tálibet nyeríti, miközben két maffiacsapat és a TEK körülöttük aprítja egymást. Valahogy a film is ilyen: tömény ökörködés a rosszabbik fajtából, miközben a fülére szorított kézzel igyekszik nem tudomást venni arról, hogy terhes nőkkel és melegekkel primitív módon viccelődni 2018-ban már kifejezetten kínos.

Persze, a film ennek ellenére biztosan kasszasiker lesz, és nem is méltatlanul, mert egyetlen dologról nem szabad megfeledkezni: Herendi Gábor kifejezetten az átlagmozis célcsoportnak készítette a filmet, nem a komolyabb filmek kedvelőjének. Azt, hogy milyen különböző igények találkozhatnak a moziteremben, még az újságírók között is, mi sem mutatta jobban, hogy a sajtóvetítésen a kritikusok nagy része prüszkölve-fuldokolva-üvöltve visított a poénokon, míg a – hozzám hasonló – maradék nem igazán tudta, hova temesse baltaarcát.

A 2001-es első részt visszanézve szembetűnő, hogy a recept nagyon hasonló: három balek a Bon-Bon dallamaira szerencsétlenkedik egy sor olyan poén között, ami még egy csapatnyi kamaszfiúk között is kínos lenne. Ennek ellenére mégis megvolt a szerethető bája, és hiába nem a legjobb magyar film, mégis vitathatatlanul ez volt a rendszerváltás utáni magyar mozi egyik igazi közönségsikere.

A harmadik részben Alex (Szervét Tibor) ismét kedvenc hobbijának hódol: újra átveri a Várnai fivéreket. Belekeveri őket egy maffiaháborúba Bala (Csuja Imre) és Toni (László Zsolt) között (mert ugye az övék a fél-fél Balaton), ami egy borzasztóan drága bélyeg miatt tör ki. Rövid időn belül az önmagát játszó Stohl András cellatársai lesznek, ráadásul adaptálniuk kell az előző rész musicaljét a börtön színpadára.

Nem túl nagy titok, hogy a történet egyáltalán nem élvezett elsődleges fontosságot az alkotói folyamat során. A sztori logikátlan, szájbarágós és kiszámítható, a nagy durranásnak álcázott csavarra pedig nagyjából egy lyukas fazék is rájön már a film első felében, ha kicsit megerőlteti magát. Herendi Gábor nagyon büszkén állította, hogy Divinyi Rékával szinte az utolsó utáni pillanatokban is a poénokon dolgoztak – és ez meglátszik. Sikerült is neki, az más kérdés, hogy ezzel a nézők nem jártak jobban, hiszen ettől lett a film igazán kínos, túlzsúfolt, sokszor már-már a Sas-kabaré rosszabb részeit megidézve. Szinte hiányzott a konzervnevetés a mondatok végéről, ráadásul a gyengébbek kedvéért a legtöbb vicc meg is van ismételve két-háromszor. Ákos (Szabó Győző), Tamás (Pindroch Csaba) és András (Hujber Ferenc) hiába negyvenesek már, továbbra sem tudnak kilépni az idétlen kamaszviccek árnyékából, az Oroszlán Szonja által játszott Timi egészen félelmetes mélységekbe taszítja a Valami Amerika-filmek amúgy is botrányosan lealacsonyító nőábrázolását, ráadásul a melegek is megkapják a magukét. A Nagy Ervin által alakított meleg bandavezér a Pride-fóbiás nyugdíjasok fejében élő legszörnyűbb rémálmokat testesíti meg – hiába próbálta játékával annyira tompítani a sztereotípiákat, ahogy csak tudta –: a melegek csak és kizárólag necctrikót és hajráfot hordanak, imádnak női ruhában vonaglani, és mindig van náluk körömreszelő.

Ráadásul a nosztalgia sem igazán hatja át a filmet: tizenhat éve még szerethető volt a három teljesen infantilis és életképtelen srác balhézása, most már izzadtságszagú és önismétlő. Különösen fájdalmas látni, hogy pont egy ilyen filmben sereglik össze a hazai színházi világ színe-java: Csuja Imrével, László Zsolttal, Scherer Péterrel, Ónodi Eszterrel, Szervét Tiborral, Stohl Andrással és Nagy Ervinnel az élen, mégis olyan, mintha egy rossz kabarét néznénk. Stohl szerepeltetése egyébként a film egyik meglepően bátor pontja: a színész önmagát játssza, még ha ezt egy kicsit szájbarágósan is mutatják be a kelleténél több testnedves és kábítószeres poénnal fűszerezve, meglepően jól sikerült geg.

Zavarba ejtő az is, hogy a film éppen akkor érkezett, amikor a metoo-mozgalom a legharciasabb napjait éli. Egy vígjátéktól – főleg egy Valami Amerikától, ami már az első részben is a szexuálitáson és a női testen tárgyiasításán viccelődött – naiv dolog lenne elvárni a polkorrektséget, mégis félelmetes, hogy a magyar színi életet is megrázó botrányok közepette Herendi továbbra is rendületlenül képes a taplóbajnok Ákos (Szabó Győző) szájába a nőkön és a szexen élcelődő primitív vicceket adni.

Egyetlen szerencsénk, hogy Herendi kijelentette: nem terveznek folytatást. Bár a Kincsemmel tavaly sikeresen kasszát robbantott, és ha valamihez, ahhoz nagyon jól ért, hogyan vonzza be a tömegeket a moziba. Mert van az a bizonyos mondás az ízlésekről meg a pofonokról, és ez erre a filmre hatványozottan igaz lesz: hiába képvisel alacsony minőséget, mindig lesz valaki, aki nyerítve nevet a századik kínos viccen – nekik tökéletes szórakozást nyújt majd.