Ritkán történik meg az, hogy a moziban ülve azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne, ha ez a film valamivel rosszabbul lenne színészileg kivitelezve, esetleg értékelhetetlenül vágva vagy hangkeverve, mert akkor érteném. Érteném, hogy mit keres ez a történet a vásznon, ha valaki adott volna rá pár tízezer dollárt, de így, hogy J.J. Abrams producerkedésével fémjelezve fut ki a multiplexekbe szerte a világon, nem értem, hogy mi ez, és hogy mi szükség volt rá.
Ijedtségüket macsós szurkálódással elfedő amerikai katonák utaznak 1944. júniusában Franciaország felett, körülöttük háború, robbanások, repülőgépek, géppuska-tűzben elenyésző ejtőernyősök. Boyce (az elsősorban tévés szerepeket játszó Jovan Adepo) valahogy túléli az első (szó szerinti) bevetést, és kompániájának megmaradt tagjaival igyekeznek elpusztítani egy, a nácik számára fontos rádiótornyot, másképp a Szövetségesek nem tudnak partra szállni Normandiában. És néhány száz nácin végigverekedni magukat nem is okozna gondot a változatos táraságnak, akikhez egy helyi lány, Chloe (Mathilde Olivier) is csatlakozik, hamarosan azonban a német katonákon kívül valami sokkal nagyobb veszély is fenyegetni kezdi a világot.
Zombik. Bocs, hogy lelövöm a „poént”, de igazából az előzetes is lelövi, meg aztán valahogy érzi az Overlord [nem összetéveszteni a szintén második világháborús, 1975-ben készült filmmel! – a szerk.] első, zombi-mentes félóráját nézve az ember, hogy itt kell jönnie hamarosan valami hasonlónak, mert ez körülbelül csak annyira komolyan vehető és történelmileg hiteles világháborús háborús film, mint Tarantino Hitler-ölő Becstelen brigantykja, csak épp itt egyáltalán nem szórakoztató, amit látunk. Ahhoz hiányzik sok minden, de legalább valami.
Hiányzik az erős humor – enélkül (és jó érzék nélkül) semmi értelme egy ilyen témához ilyen felütéssel nyúlni, márpedig az Overlord legkreatívabb, legpergőbb „Én fogok nyerni!” , „Nem, mert én!”-típusú dialógusait sem sokat fogják idézgetni a forgatókönyvíró-szakkönyvek. Hiányzik emellett az erős képi stílus – alternatív történelmi valóságokat komolyan is lehet megmutatni (gondoljunk csak a most harmadik évadát élő Man in The High Castle-re, vagy éppen a pocsék történettel, de erős vizuális stílusával sokunk emlékezetében megmaradt Sky kapitány és a holnap világára), esetleg valami ütős, posztmodern soundtrack.
De leginkább egy karizmatikus főszereplő hiányzik: Adepo aranyos és ártalmatlan, de nagyjából annyi. Hiányzik néhány ténylegesen érdekes mellékszereplő is, akiknek nincs egy-egy jól látható visszaszámláló a homlokára írva, hogy mennyi van még neki hátra a harcmezőn (ne várja el tőlem egy filmes sem, hogy igazán sajnálni tudjak egy filmszereplőt, aki az aknamezőn épp a visszavonulásáról regél, majd óriási meglepetésre, felrobban). Vagy lehetne legalább egy szórakoztató főgonosz, akit igazán utálni lehet – Pilou Asbæk remekül fog majd a minden filmjében paraarcú Michael Shannon nyomdokaiba lépni, mint sablonos, rosszarcú filmes főgonosz, de egyelőre a Trónok harcában jobbat alakít ebben a kategóriában, mint itt, arról nem is beszélve, hogy Christoph Waltz fergeteges Hans Landáját talán már senki nem fogja amúgy sem letaszítani a kategória trónjáról.
Technikai értelemben minden teljesen elviselhető az Overlordban, a fények jól vannak beállítva, a speciális effektusok látványosak, és nem kizárólag számítógéppel készültek, a hangkeverés pedig gyomorba vágó helyenként (bár talán túlzáson túlira van felhangosítva – értem, hogy a háború hangos, de a dobhártyámat is szeretem), épp csak nem tud érdekelni semmi, ami a vásznon történik.
Ahhoz hiányzik a történetből valami, ami elhiteti velem, nézővel, hogy volt értelme a témát és az időszakot ilyen stílusban és ezzel a szereposztással vászonra vinni. Hiányzik belőle egy Tommy Wiseau. Valaki, akinek egy ténylegesen egyedi látásmódja van, aminek köszönhetően a papíron legunalmasabb történet is valami olyasmivé alakul, hogy ne tudjunk félrenézni, ha akarunk sem. A második nagyjátékfilmjének rendezői székébe ülő Julius Avery sajnos nem ilyen markáns alkotó.
Az Overlord legnagyobb hibája, hogy túl jól sikerült magához képest, de ez nem válik erényére. Ez a sztori még érdekes és szórakoztató is lehetetett volna, ha elfogadja magáról, hogy az, ami. Egy nácis-zombis film legyen harsány, legyen szörnyű, nézhetetlenül borzalmakkal teli vagy ironikus, metsző humorú (ld. Edgar Wright mundán-zombi apokalipszis-opuszát, a Halotti hullák hajnalát), de legalább emlékezetes, szórakoztató, elgondolkodtató. Vagy épp olyan rossz, hogy az már jó. Ám ilyen sótlanul és súlytalanul teljesen értelmetlen az Overlord létezése is – de nem gond: mint az ennyire fölösleges filmeket általában, elfelejteni ezt sem lesz nehéz.
