Emlékszem, csalódott voltam és elkeseredett. A bátyám pedig csak mondta, mondta a magáét, hogy miattam történt az egész, mert olyan lassan öltözködöm, mint egy tetű. Úgy este hat vagy nyolc óra körül járhatott az idő, nem tudom, hogyan engedhettek el bennünket a szüleink ilyen későn moziba, ahol egy igazi „piedonés” filmet vetítettek a kövér erőssel és a vékony ügyessel.
Akárhogy is sikerül összeraknom a körülményeket, az időt, a helyet, a testvérem arcát, nem tudom teljesen újraérezni a dühöt és fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor a jegypénztáros kirakta a MINDEN JEGY ELKELT feliratú táblát. Pedig az este jól indult. Csendes áhítatként lepte be 8-9 éves agyamat a mozi gondolata. Az esti film eleven kísértésként izzított. Akkoriban még nem volt ritka, hogy így imádkoztam: Istenem add, hogy estig ne vakuljak meg, hogy még ezt a filmet láthassam. Hiába a vizioakusztikus élmény, az vizioakusztikus élmény. Csöppet sem komplex neuronhálóimat még nem feszítette felnőtté válásunk keserű tapasztalata a vágyak és lehetőségek közötti szakadékról. Ma már megvenném előre a jegyet, vagy megrendelném telefonon. Akkor azonban késve indultunk, rohantunk, és szépen kígyózó sor végén találtuk magunkat. A sorban állásban nem lehet taktikázni, nincsenek nyerő vagy vesztő stratégiák, szigorú a determinizmus. Tanult tehetetlenségben várjuk, hogy mit tár elénk a jövő. A pénztáros néni vajon a barátunk vagy az ellenségünk lesz-e?
Közgazdasági nonszensz, gondolkodom így utólag. Árverezni kellene ilyenkor a jegyeket, nem egyszerűen eladni. Olyan kereslet-kínálat féle egyensúlyra gondolok. De hát a mozik nem így működnek, pedig működhettek volna, akkor talán mi se a pénztár csukódó üvegajtaja előtt végezzük. Az előttünk ácsorgó még boldogan vágtázhatott be a mozi termébe. Jegye biztos valahova az első sor szélére szólt. De mi már ilyet se kaptunk. Ahogy kétségbeesetten ocsúdtam a valóság talaján, könnyes szemmel nézve az oszladozó tömeget fájón hasított belém a felismerés, hogy loser vagyok, mégpedig a legnagyobb a moziban. Mindenki, aki előttem állt kapott jegyet, aki meg mögöttem volt, kevesebbet várt. A bátyám meg én álltunk sorba legtöbbet a semmiért. Igazságtalan világ. Ha akkoriban láttam volna már a Star Warst, talán megpróbáltam volna jedi kézlegyintéssel a jegyszedőt hipnotizálni, hogy engedjen be. De még nem láttam.
Évekkel később, a gimi végén, kicsit sok volt a jegy. A technikatanár egy alkalommal a Barakka című színes szótlanságot nézette meg velünk. A jegyeket azonban a kutya se kérte a bejáratnál. Annál inkább elkapkodták másnap kezeinkből a szomszédos osztályterem apróságai, akiknek a Jurassic Park című filmre szóló jegyként adtuk tovább. Az ingyen jegy túl gyanús lett volna, így arra kértük őket, hogy cserébe szavazzanak ránk a közelgő diákválasztáson. Egy osztály úszott a boldogságban. Egészen estig. Mint azt később a mozi igazgatója és iskolánk kultúr-felelőse közötti, indulatmentesnek nem nevezhető beszélgetésből kiderült, az estére moziba tévelyített gyerekek nem akarván tudomásul venni a jegyszedő magabiztos, ám kissé cinikus visszautasítását, csapatostul rohantak be a moziba, ahonnan végül eltávolították őket. Így utólag kissé szégyellem a majdnem mozis estét a bátyámmal. Egy huszáros rohamra én is képes lehettem volna.