David Slade megjutalmazza a vad horrorrajongókat, akik a brutális jelenetek miatt ültek be a filmre, de azokat a gourmand-okat is, akik számára fontos a minőségi munka. Az az érzésünk támadhat, hogy ez a mű jobban meg van csinálva, mint ahogy azt a cselekmény megérdemelné.
A legtöbb vámpír elegáns, romantikus és kelet-európai akcentussal keveri a brit angolt. Ez a típus általában szimpátiát is ébreszt a nézőben, mivel tragikus halált kell halnia, mikor a főhős átdöfi a szívét egy karóval (lásd Drakula-filmek nagy része). Aztán vannak olyanok is, akik trance zenére buliznak, és rühellik az ezüst pisztolygolyókat vagy UV-patronokat (Blade trilógia, Underworld), mások meg egyszerűen csak szadista gyilkológépek, akik az istennek sem akarnak kinyíródni, ezért teljesen az agyára mennek minden halandónak (Alkonyattól pirkadatig, Near Dark, stb.).
A 30 nap éjszaka vámpírjai inkább az utóbbi kategóriába sorolhatók, némi maffiózó-hierarchiával megspékelve, és abban térnek el az átlagostól, hogy ezek inkább vámpír-jellegű zombik. Fura kattogó-gurgulázó nyelven beszélnek, mintha egy busman szövegét visszafele játszva hallgatnánk. Gyorsak, mint az istennyila, és erősek, mint Kalifornia állam kormányzója.
A helyszín az USA legészakibb városkája, az alaszkai Barrow, ahol a történet szerint évente egyszer harminc napig nem kel fel a Nap. Közel s távol sehol egy lakott település, nem is értjük, mi lehetett a fejükben azoknak, akik odaköltöztek, de tény, hogy ez ideális kis fészek a fényre érzékeny vérszívók számára, akik az éj leszálltával egyre közelegnek. Öltözetük alapján egy céges buliról jönnek, az arcuk viszont egyáltalán nem olyan, mintha a bankszakmában dolgoznának. Down-kóros szemük és vastag ínyük van, kivéve talán a vezérüket, akit könnyen el tudnánk képzelni a Rammstein együttes tagjaként is.
De ha valaki az eddigiek alapján úgy gondolná, hogy ez egy komolytalan film, az téved. David Slade egy távol-keleti sztárrendező tehetségével festi elénk fegyelmezett és jól megkomponált képeit. A kezdeti hangulat hideg, pesszimista, acélosan kemény és nem utolsó sorban szép, jól sejteti a vész közeledtét. Amikor pedig beköszönt a harminc napos sötétség, és leszűkíti a fénnyel való játszadozás lehetőségeit (a holdvilág az egyetlen fényforrás), érezzük, hogy ez maga lesz a pokol. A dermesztő hangulatot csak fokozza a kocsmába érkező idegen (Ben Foster egyébként a 3:10 to Yumában is nagyjából ezt a karaktert hozta), aki azonkívül, hogy őrült, alaposan ráijeszt a maréknyi lakosságra azzal, hogy halált jósol a fejükre. Ám ez – az egyébként meglehetősen sematikus – hőst (Josh Hartnett) nem riasztja vissza attól, hogy ha kell, életét és vérét áldozza szeretteiért.
Többet nem is érdemes elárulni a cselekményből, mivel egyáltalán nem olyan kiszámítható, mint hinnénk. Annyit kell tudni, hogy tele van izgalmas akciókkal, és ezek mindegyike tartogat meglepetéseket. Igazán jó akciójeleneteket csak azok a profik tudnak létrehozni, akik nem elégszenek meg a rázkódó kamerával és a spriccelő vérrel. Ilyen szempontból a 30 nap éjszaka is vérbő film, ám Slade pontosan tudja, mikor mit kell megmutatni. Biztos kézzel váltogatja a közeli és szuperközeli képeket a kistotálokkal, néha „első kézből” látjuk a történéseket, máskor ablakon keresztül vagy az Age of Empires típusú játékok felülnézetéből. A digitális technika alkalmazása, annak ellenére, hogy a film csordultig van vele, mondjuk úgy, belesimul a tájba, szinte észrevétlen marad, és ez jó.
A rendező megjutalmazza a vad horrorrajongókat, akik a brutális jelenetek miatt ültek be a filmre, de azokat a gourmand-okat is, akik számára fontos a minőségi munka. Az az érzésünk támadhat, hogy ez a mű jobban meg van csinálva, mint ahogy azt a cselekmény megérdemelné. Ami engem illet, kicsit sajnáltam is, hogy Slade egy ilyen forgatókönyvre áldozta az idejét, és hogy a színészek is láthatóan mindent beleadtak. Mert el kell mondani, hogy az alakítások jók, még a Rammstein-dizájnos Danny Hustoné is, pedig neki aztán tényleg nem lenne muszáj. Igaz, inkább a mellékszereplők domborítanak, mint például Mark Boone Junior, akivel gyakran találkozhattunk Steve Buscemi filmjeiben is.
De mindez talán igazságtalan és előítéletektől nem mentes sommázás, hiszen miért ne érdemelne egy jellegzetesen B-kategóriás sztori színvonalas kivitelezést.
Persze a gyenge gyomrúak jobb, ha lemondanak erről az élményről, különösen akkor, ha ódzkodik az olyan hegyes fogú kislányoktól, akik pusztán játékból kirágják a felnőttek ütőerét. Akik azonban nem ijednek meg a saját árnyékuktól, vagy éppenséggel a vámpírétól, nem árt, ha egyszer megnézik. Gyenge történet ide vagy oda, mégiscsak egy átlagosnál messze jobb horrorfilmről van szó.
