Bevallom, minden hibájuk ellenére a Kiképzés és a Nehéz idők visszafogott rajongója vagyok, azóta követem David Ayert. Az utca királyait sima botlásnak könyveltem el, nagyobb alkotók életművében is előfordulnak hasonló borzalmasan kínos kitérők. Az utolsó műszakkal kiderült, megérte bizalmat szavazni Ayernek, hisz mondhatni hatalmasat újított a zsaruműfaj filmnyelvén. Sokat reméltem hát következő vállalkozásától, amelyről már egy ideje tudni lehetett, hogy Szabotázs címmel és Schwarzenegger főszereplésével kerül a mozikba, valamikor 2014-ben. Mindenre felkészültem, még a csalódásra is. De nem ekkorára. Erre nem.
Ayer elbízta magát, nyilván. Az utolsó műszak népszerűségétől hajtva és kedvező kritikai hullámhegyén bizonyára bármivel kopogtathat már manapság bármely hollywoodi filmüzem ajtaján, ezért a Kardhal és A szupercsapat írójával, Skip Woodsszal karöltve összefirkáltak egy borzalmas sztorit valami atlantai drogelhárító osztagról, közép-amerikai kartellről, többre érdemes nyomozóhölgyről, mindezt egymáshoz fűzték pár suta mozzanatban, majd hordónyi vérben megúsztatták, és lőn a Szabotázs. Amelyhez nem is akárkit, hanem épp magát az exkormányzót nyerték meg főszereplőnek, hisz kellett a húzónév, ide mindenképp. És éppen ebben tévedtek. Sajnos, a jó öreg Schwarzeneggeren bukik mindaz, ami nem bukott már el a forgatókönyvön és a rendezésen.
Tulajdonképpen úgy tűnik, ezt a gyenge produktumot csupán csak azért fércelték fel a vászonra, hogy megszabaduljanak minimó kalkuló egy hektoliter lejárt szavatosságú művértől. Ayer korábban sem spórolt a vérrel és a plasztikusan szemléltetett gyikolászással, de itt valósággal eltúlozza. Az üzemi gyártósorról a forgatás helyszínére cipelt ál-életnedű ezúttal nem pusztán spriccel, fröccsen vagy bugyog, de valósággal patakzik, tengerszem gyanánt fél szobát elborít és van, hogy a hűtőszekrényből úgy két vedernyi a padlócsempére loccsan. Mennyezetről lógó belek és vörösen csillogó testrészek között szlalomozik a csapnivalóan játszó színészgárda, többek között Sam Avatar Worthington, avagy Josh Lost Holloway, s a mindenre elszánt marcona különítmény oly hiteltelenül keménykedik, poénkodik vagy isten tudja még miket művel színészi teljesítmény helyett, hogy az argentin szappanoperák utolsó mellékszereplője is Oscart érdemelne mellettük.
A drámai hatás bármi más eszköze helyett minduntalan nagyközelikkel operál Ayer, de színészeit nem kezeli megfelelően, s a feszedező vagánykodás helyett merev és szinte már zavart arcokat fényképez. Amikor pedig feszültség építésére vállalkozik, kapkodva kihátráló kézikamerát és reccsenő rap-rockot alkalmaz, amelynek pótcselekvési hatását a SWAT-sorozat már ezerszer elcsépelte. E szakállas akció-toposzt akkor sem sikerül felturbóznia, amikor néha a kamerát mintegy a visszarúgó fegyver csövére csavarozza, s a first person shooter játék benyomását kölcsönzi a vágásnak.
A tetovált és katonásan megnyírt, jó tizenöt évvel ifjabbra fazonírozott Schwarzeneggerre nem kis feladatot bízott, hiszen a zordonkodás leple alatt itt romantikus téren is újfent helyt kell állnia, ráadásként lelki fájdalmat, gyengédséget és egyéb érzelmeket is mutatnia lenne kötelező, ám az arcizmait eddig sem sikerrel cifrázó öreg harcos ismét leragad a csiszolatlan kerítésléc mimikájánál. S mindeközben beszél, vaskos fuckingokkal tüzdelve mondanivalóját, csak hát a hivatalban eltöltött nyolc esztendő, úgy tűnik, megszüntette spontán szövegmondó képességét, a minden egyes szitokszóba beleremegő DEA-ügynök egy erőtlen apóka modorában parancsolgat. A forgatókönyv pedig nem kíméli, erőt kíván, abszurditásba hajló gyilkológépet sajtolna ki a megfáradt izompacsirtából, de nem megy, fásult immár az anyag.
Nyilvánvaló, hogy Ayernek váltani kell, vagy pusztán csak szüneteltetnie rendőrkrónikás tollát, és mintha ő is érezné ezt, következő vállalkozásával a második világháborút idézi meg, s az obligát drogkartell-katonák helyett már az idén nácikat fog gyilkoltatni Brad Pittel a Furyben. Új esélyt kap tehát, és bízom benne, hogy a műfaji csere jót tesz majd neki, a nagyvárosi csatateret lecseréli egy alig valamivel kegyetlenebb háborús helyszínre, ahol a dzsungeltörvények, az erkölcsi kötelesség és bajtársiasság motívumait éppúgy érvényesítheti, mint tette azt legsikerültebb munkáiban. De itt nem. Nem a Szabotázsban.
