A spanyol történelemmel, vagy annak aktuális „valóságával”, mindig burkoltan, de annál élesebb kritikával foglalkozó Carlos Saura újabb mesével állt elő: ez is mese, ez is trükkös, ez is történelem, csak éppen nem a Nagy. Tavernák füstjében születő barátságok, tengerek végtelenjéből közeledő, rabszolgákkal megrakott hajók, távoli ismeretlen kikötőkben felszálló köd, gyönyörű nők és persze a szerelem.

Talán furcsán cseng a mese szó azoknak, akik már látták Saura Fados című filmjét, vagy a 2005-ben készült Iberiát. A Fados egy újabb tánc-zene-film Saura életművében, amiből még az a vékony narratív szál is hiányzik, ami a Tangóban (1998) vagy a Salomében (2002) megjelenik, mégis azt gondolom, hogy meseként érdemes nézni a filmet. De ajánlott minden sztori-igényt, minden játékfilmes elvárást raktárra tenni. Ez a film zenéről és zenével mesél.

A fados egy portugál zenei műfaj, amely valamikor a XIX. század elején alakult ki. A Lisszabonba szállított rabszolgák és emigránsok szomorú, nosztalgikus dalai jelentik a kezdetét a műfajnak, amit kiegészít némi arab behatás is. Az évtizedek során rengeteget változott a műfaj, napjainkban lényegében úgy tekintenek rá, mint egy meghatározott zenei struktúrára, amelynek hangulata nem feltétlen szomorú, témája pedig gyakorlatilag bármi lehet. De talán a legizgalmasabb a műfajban az, hogy bár népi jellegű, de nem halott műfaj. Korántsem olyan poros és a mától szigorúan óvott, mint a mi népdalaink. Vannak még képviselői, akik a régi dallamokat és témákat éneklik újra és újra, de vannak olyanok is, akik elektronikus hangzással dúsítják, vagy a keverőpultban mixelik. A fadisták generációi nem állnak egymással szemben, sőt valamiféle tisztelet, nosztalgia övezi a korai képviselőket, az újabbak azokhoz nyúlnak vissza és azokhoz képest határozzák meg magukat. Ezt az egyidejűséget, vagy együttélést valósítja meg a film, saját terét, médiumát használva.

A film 10-12 részből áll, mindenikben egy-egy fados-dal hangzik el, amelyek stílusa, ritmusa és témája önmagában is felépít egyfajta történetiséget. Az első jelenetek inkább ritmikusak, az afrikai ritmusvilágot idézik, a táncok és dalok témája pedig szintén a műfaj kialakulásának története. Gyakoriak az olyan dalok is, melyek korábbi fados-énekesek munkái, ezeket vagy új hangszerelésben halljuk, vagy pedig archív felvételen. Az archív hang- vagy filmfelvételek nem utólagos vágás révén kerültek be a filmszövetbe, hanem mindig a felvétel terében, a stúdióban kaptak helyet. A vetítővásznakon, selymeken megjelenő „történelem” egyszerre dokumentumértékű és egyszerre esztétikai felület. Például az Alfredo Marceneiróról vetített filmrészlet egyszerre archív felvétel az énekes alakjáról, hangjáról, de egyszerre háttér és zenealap a vászon előtt táncolóknak.

A Fadosban megjelenő tér- és idősíkok egészen konkrétan értendők: pannók, vásznak, projektált képek együttese és nem utolsósorban, esztétikai kompozíciója teremti meg azt az egyidejűséget, amely a fados műfaj generációi közti kapcsolatra is jellemző. A térré változtatott idők sokasága és elrendezése valami egészen különleges, irreális teret hoz létre, amitől a film elsősorban képzőművészeti alkotásként működik.

Az idő térben való összesűrítését Saura még tovább viszi: nem alkalmaz vágást a mozgásfolyamatok ábrázolására. A vágás egyedüli funkciója a zene dallamának követése. A kamera szögének váltakozását és a plánváltásokat mindig egyetlenegy statikus beállításban oldja meg, mégsincs az az érzésünk, hogy ezek állóképek. A megoldást ismét csak a trükkösen kialakított tér szolgáltatja. Tükrökkel duplázza meg a kamera pozícióját, így egyszerre működik a beállítás-ellenbeállítás; a kameramozgásokat pedig a felvételek szimultán projektálásával oldja meg. A projektált kép nagyon rövid késleltetése a táncosok mozgását egy végtelen hullámmá alakítja, ami a zene dallamát követi.

Zene, tánc és kép kapcsolatát Saura a tökéletességig fejlesztette. Olyan vizuális és auditív orgiát teremt, ami azonnal beszippant, andalít... és a néző is rááll a fados szomorú-szép dallamára. A film tökéletessége azonban egyúttal csapda is, mert a korábban olyan nagyon élőnek mondott műfaj életszerűségéből vesz el, hisz épp a tavernák cigifüstje, vagy a kikötő döglött patkányainak szaga hiányzik belőle. A dalokban megénekelt apró élettörténetek elringató mesefolyama persze kárpótol ezért a kis élettelenségért.

Saura legújabb tánc-zene-filmje minden hibájával együtt is igazi „élményfilm”. Különleges, érzéki kalandnak számít a sok akció-fikció rengetegében.