Sokan még nem is hallottak róla, miközben a hétvégén már hatodjáraa rendezték meg az EDIT Fesztivált. A háromnaposra zsugorodott táncfilmes mustra a Budapesti Őszi Fesztivál jótékony köpönyege alatt bujkál, s ezt a reklám is megsínyli. Aki mégis értesült róla, táncfilm-különlegességeket nézhetett meg a Toldi mozi párhuzamos vetítésein.
Idegenek a vonaton
Három napig homlokráncolás és zavart csönd fogadta a „mit csinálsz hétvégén?” kérdésre adott válaszom. Az átlagember (értsd: nem filmes szakember táncos érdeklődéssel) keveset tud a táncfilmről. Képzeljünk el egy musical-filmet! Megvan? Akkor most képzeljük el, hogy a szereplők dalra fakadás helyett táncra perdülnek. Ez is megvan? Nemes egyszerűséggel így lehetne leírni a táncfilmet, azzal a kiegészítéssel, hogy a táncfilm körülbelül olyan, mint a Jézus Krisztus Szupersztár volt musicalben – vagyis a táncbetétek nem színfoltként, hanem legfőbb (olykor kizárólagos) eszközként funkcionálnak. Nevezhetjük táncfilmnek a Flash Dance és a Dirty Dancing nyomvonalán haladó alkotásokat is, de az EDIT nem erre az irányra koncentrál, hanem az olyan kísérleti filmekre, amelyekben történetesen táncolnak. A táncfilmben tánc- és filmművészet, mint idegenek a vonaton, találkoznak és hatnak egymásra, amiből jó és rossz egyaránt kisülhet.
A táncfilm műfaja igen tágan értelmezhető. Egy előadást rögzíthetünk mozgóképre azért, hogy megörökítsük az utókornak, de ez technikailag nem különösebben érdekes. Az már sokkal izgalmasabb, amikor egy darabot nem fix kameraállásból, és nem ezen célkitűzések mentén vesznek filmre, hanem adaptálnak, vagyis a film technikai adottságait kihasználva készítenek mozgóképet: a kamera belemászik a színpad terébe, és közelikkel, dinamikus kameramozgásokkal valamint merész vágásokkal teszi igazi filmmé a táncot. A bátrabbak az éjfekete színpad absztrakt terét a természetre vagy a városra cserélik. A valóságos térben dolgozó darabok közül van, amelyik nemcsak kimerészkedik a színpad mesterkélt biztonságából, hanem ki is használja az új tér adta lehetőségeket, és ezeket beépíti koreográfiájába. A legkomplexebb alkotások pedig az érzelmek kifejezésén túl még történetet is mesélnek a tánc segítségével. De idézhetem az utolsó nap tartott beszélgetésből a holland kurátort is, aki meglehetősen tömören és velősen fogalmazott. Szerinte a táncfilm nem más, mint két dolog kombinációja, amit mindenki ismer: vagyis zene és mozgás.
Kezdetben vala a mozgás
Első nap a brit Forward Motion két összeállítását nézhette meg az, aki a kisterembe váltott jegyet. Az Intros és az Insights érdekes táncfilmkísérletek gyűjteménye. Az egyes darabokat táncszakemberek (Lizz Aggis professzor és Dr. Vena Ramphal) kommentálták, akik olykor a rendezőket is lencsevégre kapták némi magyarázat reményében. A válogatásba nem kizárólag táncfilmek kerültek be – általában a mozgás volt a szervező elv. Láthattunk itt pálcikaemberek vagy kezek táncától elkezdve korcsolyázó és havon csúszkáló embereken át indiai tradicionális táncot, illetőleg két artista lány mindennapjaiba is bepillanthattunk.
A Forward Motion legkiemelkedőbb alkotása a Horizon of Exile (r: Isabel Rocamora) volt – ez a film két iraki nő külföldre szökését mutatja be, interjúrészletekkel színesítve a két asszony reménytelennek tűnő harcát a végtelen sivataggal. De a Forward Motion nemcsak szívszorító filmeket tartalmazott, akadt hely humornak is. Két olyan színfolt szerepelt a palettán, amelyek a tér síkjainak status quóját megbontva felülről kameráznak, a táncosok pedig azt mímelik, mintha a vízszintes függőleges volna. A fekete-fehér Tra La La (r: Magali Charrier) három lány történetéről mesél, miközben krétarajzokkal teremti meg a lányok környezetét alkotó csodás elemeket. A Sardinasban (r: Lea Anderson) pedig az emberek, mint kis szardíniák menetelnek katonásan, lépkednek egymás fején és gurulnak ide-oda, a képkivágatra fittyet hányva. Shelly Love Clingfilm című munkája más eszközökkel operál, de szintén a humoros vonalba sorolható: egy nagyon egyszerű, már-már elcsépelt technikát alkalmaz, s teszi ezt úgy, hogy mégis formabontó kisfilm születik belőle, különleges és nagyon erős atmoszférával. Utóbbi köszönhető az elnagyolt figuráknak, a celofánból és papírból készült díszletnek, a német expresszionizmusra hajazó képi világnak, a szokatlan zenének, és annak, hogy a forgatás során fordítva vettek fel mindent, amitől a mozdulatok egy csapásra groteszké válnak.
Egy sima, egy fordított
A következő napon már kevesebb humorral lehetett találkozni. A nemzetközi válogatás zöme felért egy, a néző elleni merénylettel – ilyenkor talán nem is baj, hogy többnyire a szakma lapul a terem sötétjében. Inkább nem vesztegetném a szót Argentína és Spanyolország erőltetett és koncepciótlan szörnyszülötteire, hanem rögtön az első blokk végére kanyarodnék. Ide száműzetett két valóban értékelhető alkotás: a Helenka (r: Karen Rose) és a Fresh (r: Robert Hylton). Előbbi a háború áldozataira emlékezik: a szabadságuktól megfosztott nők keserves táncát láthatjuk az absztrakt színpad és a valódi börtön kettős térében. Míg a Helenka felér egy arculcsapással, addig a Fresh a játékosság jegyében készült: a spagetti és sült csirke western egy papírból felépített faluban játszódik, ahol a protagonista cipő összecsap az antagonista lábbelivel, míg – jelen esetben nem Jézus Krisztus, hanem – egy fehér Adidas Superstar rendet nem rak, s végül a Conversek és Pumák össznépi csuhajgatás közepette hip-hop-béketáncot járnak.
A második nemzetközi blokk egyik filmje már a programban feltűnt hosszú címe miatt. A Conversation with boxing gloves between Chamecki and Lerner (r: Rosane Chamecki, Andrea Lerner) két nőalakot vetít egymásra, akik a kamerával (vagy talán egymással?) boxolnak, míg a hangok rendszertelen káoszából ritmus, a boxolásból pedig tánc nem lesz. A holland Valse wals (r: Mark de Cloe) címe ugyan rövid és tömör, ám a maga 60 percével a leghosszabb fikciós táncfilm. Két szereplő, három jelenet – egy férfi és egy nő kapcsolata a szerelem három fázisában: lángra gyúlás, kiüresedés, megszokás. A Valse wals egyszerre játékos és komoly, könnyed, mégis kíméletlenül vág fejbe a szikár valósággal – ahogy ez egy (tánc)filmtől elvárható.
Megörökített pillanat
Az EDIT programjába nem kizárólag fikciós filmek kerültek be. A Sand (r: Cari Ann Shim Sham) egy dokumentumfilm apáról és fiúról, akik a homoktánc hagyományának őrzői (ami egyébként kísértetiesen hasonlít a szteppre, azzal a különbséggel, hogy nem szteppcipőben járják). A néző előtt, miközben figyeli apa és fia táncát, a két ember személyisége is kirajzolódik.
A fesztivál ugyan csak három napig tart, a számtalan rövid mellett mégis megfért két hosszabb dokumentumfilm is. Első nap levetítették az Álomtánc című (r: Anne Linsel), Pina Bausch egyik legendás koreográfiájának előkészületeit bemutató filmet. A doku különlegességét az adja, hogy nem profi táncosok, hanem kamaszok öltik magukra a Bausch kreálta alakokat – önmagukból merítve, lassan építkezve, miközben a próbafolyamat során ők maguk is megváltoznak, s felnőnek a feladathoz. A másik dokumentumfilmet Imagined Hell címmel mutatták be (r: Maite Bermudez), amely a Dante pokol-jeleneteit feldolgozó előadásra készülő táncosok képzelt és valós pokoljárását tárja fel a néző előtt. Mindkét film a színfalak mögé kalauzolja el a nézőt, egy olyan világba, ahol a küzdelem, az akaraterő, az önvizsgálat és az alázat egészen új értelmet nyernek.
Brüsszel-Tokió-tengely
Utolsó nap egy egzotikus japán válogatást tekinthettünk meg. Az Ooze magasan kirí nemcsak a japán szemelvényből, hanem az egész fesztivál kínálatából: a rendező, Sho Ohashi láthatóan felfogta, mit jelent a táncfilm műfaja. Bátran válogat a mozgókép eszköztárából, nemcsak a szereplők, hanem maga a kamera is táncol. Az Oozéban fölösleges történetet keresnünk, Ohashi rövidje érzésekről, illetve magáról a mozdulatról szól: három nő hol a valóságos (utca), hol a szimbolikus térben (sivatag) perdül bábuszerű táncra, az őket figyelő negyedik pedig, a film végére, megszabadulva gátlásaitól, maga is táncolni kezd. A másik értékelhető japán rövid a kono buttai volt. Naoto Iina és Aiji Meguro groteszk kisfilmje egy moziban játszódik, ahol főhősünk épp a Pár dollárral többért című western-klasszikust nézi, mikor melléül egy lófejet viselő lány, majd heves csatározásba kezdenek a székek között az Álom luxuskivitelben zenéjére. Több film és műfaj előtt tiszteleg a kono buttai, valójában az egész egy vicc, amit humora és vállalt butasága tesz bájossá és szerethetővé.
A fesztivált a belga koreográfus, Anne Teresa De Keersmaker válogatása zárta. Igazi felüdülés volt egy jó ízlésről tanúskodó blokkot végignézni – bárcsak ilyen arányban lettek volna jó és rossz filmek az EDIT mindhárom napja alatt. Az Alt i alt című uszodai szkeccs (r: Torbjorn Skarild) a ritmusfilm netovábbja: egy férfi rugózik az ugródeszkán, mozgásának egyre fokozódó ritmusa szépen ível a végső poénig. Utána rendhagyó környezetóra következett: eddig is tudtam, hogy a madarak és egyéb állatfajták élete sok meglepetést rejt, de a Birds (r: David Hinton) egészen új megvilágításba helyezte biológiai ismereteimet. A tipegő pingvinek, fenékriszáló kanárik és simiző sasok világossá tették, hogy a Táncoló talpak készítői honnan merítettek ihletet. Keersmaker az abszurd művészet egyik fenegyerekét, Samuel Beckettet is beválogatta. A Quadrat rendezője le se tagadhatná az abszurd iránti vonzódását: színes alakok mászkálnak egy fehér, négyzet alakú ponyván – céltalanul, ám szabályos rendben, mintha csak Ki nevet a végén?-t játszanának. Gyors le- és felblende után a színek kifakulnak, a zenei aláfestés eltűnik, az alakok lassabban csoszognak – tán megöregedtek volna? A figurák, a fehér négyzet és a mászkálás jelentésére csak tippjeim vannak – Beckett nem rág szájba, hála Istennek.
Körmagyar
Az idei EDIT-en láttam jót és rosszat is, ám legnagyobb sajnálatomra utóbbi volt túlsúlyban. Idén a holland, a japán és az osztrák kurátorok válogatásai mellett a nemzetközi felhívásra beérkezett műveket Barda Bea szűrte meg. Jellemző, hogy a magyar táncfilmeket elkerülte a rosta, és így is össz-vissz nyolc rövid szerepelt a fesztiválon. Az animációs kisfilm, az Előtűnés (r: Berecz Dániel) és ennek élő szereplős, kvázi-rajzfilm párja, az Árnyékfilm (r: Szabó Réka), mint egy-egy Rorschach-teszt játszanak fehér alapon fekete alakokkal, amelyek egyik formából szinte észrevétlenül alakulnak át egy másikká. A realista környezetben, élő táncosokkal operáló filmek sajnos mind a művészieskedés csapdájába estek: annyira komolyan vették magukat, hogy már a nevetségesség határát súrolják. Ám a Sidewalk című egypercesben (r: Jurányi Patrik), ami eredetileg nem is szerepelt a programban, annyi ötlet és lendület van, mint amennyi a többi magyar táncfilmben együttvéve sem volt.
Igen vegyes volt az EDIT válogatása: műfajukat, hosszukat, a tánchoz való hozzáállásukat és színvonalukat tekintve is hatalmas különbségek voltak a bemutatott filmek között. Nem örültem például, mikor percekig egy japán férfit kellett néznem, amint kottalapokkal dobálja a kamerát, miközben azt üvöltözi, hogy „Fuck! Fuck! Fuck!”, mellette pedig egy másik férfi Lajkó Félixet megszégyenítő szenvedéllyel csépeli füstölésig a hegedű húrjait. Az sem tetszett, hogy Belgiumban egyesek azt hiszik, mozgóképre való az, ha bútorokat tologatnak, és különböző nők különböző könyvkupacokat pakolgatnak egymás hátára. Nem értettem, hogy korcsolyázó és ugató finn gyerekek hogyan kombinálhatók egy heavy metál bandával, vagy hogy miért kell nekem tíz percig figyelni, amint egy távoli alak vonaglik a sivatagban. Arra sem tudnék válaszolni, hogy miért érdekes úszómezbe csomagolt figurák izgő-mozgó testrészeit szuperközeliben mutatni, vagy egy őrültek házának is beillő elektro-diszkó jeleneteit többször egymás mögé vágni. De a sok értetlenkedés mellett szerencsére jó élményekben is volt részem. S ugyan több ízben éreztem némi ürességet, a kongó űrt kitöltötték azok az apró remekek, melyeket ugyan, mint tűt a szénakazalban kellett keresni, mégis valódi élményt tudtak nyújtani, hiszen a tánc- és a filmművészet oldaláról is igazi értéket képviseltek.
