A memoárjellegű kötet egy letűnt világot idéz meg, pontosabban az első pesti vetítések, később filmszínházak megjelenésétől egészen a II. világháború után újraszerveződő filmes közösség első botladozásáig vezeti el az olvasót.
Az Egy filmdramaturg emlékei című visszaemlékezés írója, Radó István 1959-ből tekint vissza a korra és persze saját szerepére ebben a XX. század első felét felölelő olvasmányos, kulturális és filmtörténeti adalékokkal bőven ellátott elbeszélésben. A szöveget Buza Péter szerkesztette, aki A filmember című bevezetőjében külön kutatásának eredményeivel teszi színesebbé a homályba vesző XX. század Budapestjének filmes miliőjét, azt a környezetet, amelyben a visszaemlékezés írója, Radó István otthonosan mozgott, és amelyet alakított is egyben.
Buza Péter ötvenoldalas bevezetőjében igyekszik Radó könnyed, olvasmányos stílusát követni, így tanulmánya nem különül el erőteljesen a visszaemlékezéstől. Buza megágyaz Radó írásának, idéz Radótól, történelmi kontextusba helyezi olykor a helyzeteket. Sőt, Buza vélhetőleg a Radó-szöveg szerkesztés során kihullott részleteiből is táplálkozik, azokból is beépít elemeket magyarázó jellegű bevezetőjébe.
Buza kitér Radó zsidó identitásának történetére is. Az „illúziók nagykereskedőjének”, ahogy Radóra hivatkozik, családtörténeti vonalon is utánajár, és a XIX. század közepétől ismerteti meg az olvasót azzal, hogyan emelkedik fel egzisztenciálisan a kisvárdai család. Ugyanígy kitér Radó Kaliforniába kivándorolt fiának és unokájának sorsára is. Ez utóbbi kutatás inkább érdekességként kapcsolódik a tárgyhoz, nem sokat segít abban, hogy jobban megértsük a filmembert és korát.
A figura megvilágítását inkább segítik azok az életrajzi adalékok, melyek Radónak a Tanácsköztársaság idején betöltött posztja kapcsán kerültek feldolgozásra. Ugyanis Radó volt a Társadalmasított Mozgóképüzemek Központi Üzemvezető Tanácsának teljhatalommal felruházott termelési népbiztosa a 133 napig fennálló hatalmi berendezkedésben. Illetve Buza kitér Radó politikai karrierjének másik, 1945 utáni rövid szakaszára is: Radónak ekkor volt ismét beleszólása a filmpolitikai játszmákba, mint a filmes szakszervezet főtitkárának.
A Buza segítségével megfestett Radó István-portréból láthatóvá válik, hogy a ’filmdramaturg’ kifejezés mit is takart a magyar filmgyártás aranykorában. Kik voltak a filmdramaturgok, akik közé Radó is tartozott? Több nyelven beszélő újságírók, a némafilmek inzertjeinek szabad kezet kapó feliratkészítői? Később az importált hangosfilmek jó nyelvérzékkel megáldott fordítói? Korabeli kifejezéssel élve propagandisták, akik a behozott filmek reklámanyagát magyarosították, majd saját ötleteiket bevetve, saját arculattal ruházták fel Pesten a filmes reklámszakmát? Vagy akár a szépirodalmi művek forgatókönyvvé varázslói, majd a zsidótörvények következményeként más szerzők neve alatt dolgozó „négerek”? Ezek mind egyszerre – Buza Radó-portréja legalábbis egy ilyen sokoldalú figurát mutat be.
A filmdramaturg XX. század eleji jelentését maga Radó is tisztázni igyekszik 1959-es visszaemlékezésének felvezetésében. Utal rá, hogy a gyűjtőfogalom nem csupán pár jó nyelvi adottsággal rendelkező szerencsefit jelentett a húszas-harmincas évek fővárosi miliőjében, hanem egy olyan közösséget, amelyet egy egészen új, forradalminak ható világlátás kovácsolt össze. Így az olvasó nem csupán Radót magát, hanem pályatársait, kortársait és elődjeiket is megismerheti ebben a leginkább szórakoztató hangvételű életösszegzésben.
Radó javarészt kronologikusan haladva tárja elénk az 1910-es, 20-as, 30-as és 40-es évek mozikultúráját. Élvezetes történetekkel világítja meg a filmfeliratokat készítő filmdramaturgokat érő kezdeti kihívásokat, megemlítve az ismertebb fordítókat is, mint Karinthy vagy Korda Sándor, illetve bemutatva azokat is, akikre a filmes világ már nem is emlékszik különösebben.
Radó mint egy múzeumi tárlatvezető okosítja ki az olvasót a némafilm divatjairól Pesten, felvillantva a dán Nordisk Film Asta Nielsennel egybeforró fénykorát, egy világszínvonalú szovjet alkotásnak egy amerikai rémfilmmel való összemosását, vagy akár azt, hogy a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió magyarországi propagandistájaként hogyan keresztelte át Laurelt és Hardyt Stannak és Pannak, és hogyan lett ebből botrány.
A szerző a korabeli szaksajtó történetére is kitér visszaemlékezésében. A napisajtó és a bulvár kulisszái mögé is bepillantani engedi az érdeklődőt, miközben a korszellem megragadására is főként filmes példákat hoz fel. Így kerül be az Óz, a csodák csodája című film magyarországi bemutatása is a könyvbe, hiszen politikai áthallásossága miatt 1940-re Pesten már akár zavart keltőként is érzékelhette volna a cenzúra a filmet.
Radó a magyar belpolitikai változásokat is végigkíséri, a jobbra tolódást, a fajvédő mozgalmak megerősödését, a zsidótörvények hatásait, amelyek Radót magát is érintették, akárcsak kollégáinak jelentős hányadát. Részletesen, ám a humort sem száműzve írja le, ahogy társaival (10 kicsi néger, ahogy magukat nevezték viccesen) Nagykanizsára internálják – ennek kapcsán többször is kiemeli táborparancsnokának humanista beállítottságát.
Végül Radó az internálás utáni éveket naplózza. Leginkább a magyar filmszakma számára társaival együtt 15 pontban megfogalmazott előirányzatra tér ki, illetve szakszervezeti főtitkári feladataira, melynek elemzése során megemlíti a tisztségével együtt járó hatalmi harcokat, egészen felfüggesztéséig, illetve pártból való kizárásáig, majd az 1956-os forradalmi események kapcsán felvillant, majd elillant szakszervezeti rehabilitásának lehetőségéig.
Az Egy filmdramaturg emlékei egy letűnt kor egyik utolsó krónikásának olvasmányos visszaemlékezése. Ahogy a bevezetés írója és a kötet szerkesztője is több ponton jelzi, a könyv egy olyan kor lenyomata, melynek eseményeiről nem igazán maradtak fenn kutatható források. A kötetben szereplő képek részint az elbeszélő hitelességét erősítik, részint a korhangulat felidézését könnyítik meg. A könyv végén található, névmutató jellegű kislexikon Kelecsényi László munkája. A borító a Fizessen, nagysád! című Ráthonyi Ákos-film plakátjának kivágatát használja, melyen Jávor Pál és Muráti Lili látható, így a borító egyszerre utal Radó István produceri munkásságára és a magyar hangosfilmgyártás aranykorára.
Radó István: Egy filmdramaturg emlékei. A bevezető tanulmányt írta, a visszaemlékezés szövegét válogatta és szerkesztette Buza Péter. MMA Kiadó Nonprofit Kft., Budapest, 2020.
