A Bűnösök 1930-as évekbeli vámpíros gengszter-musicalje olyan, mintha az Alkonyattól pirkadatig elevenedne újra Jordan Peele stílusában. Ryan Coogler azonban nehezen találja a mögöttes társadalmi tartalom és a vérmocskos grindhouse-esztétika közötti egyensúlyt a halmozott zsáner-káoszban.
A nagyvárosi gengszter ikerpár, Smoke és Stack (Michael B. Jordan) Chicagóból térnek vissza szülőföldjükre, az amerikai Délre, hogy a maffiától lopott szajréból belevaló mulatót nyissanak. Ehhez sorra keresik fel régi ismerőseiket, hogy a segítségükkel felkészülhessenek az estére tervezett nagy megnyitóra. Többek között a zenéjével természetfeletti tettekre képes unokaöcs, Sammie (Miles Caton), az iszákos blues-muzsikus, Delta Slim (Delroy Lindo), a megtermett gyapotszedő idénymunkás, Cornbread (Omar Benson Miller), és a helyi vegyesboltot üzemeltető kínai házaspár csatlakozik hozzájuk. Ráadásul Smoke és Stack egykori szeretői is felbukkannak: a világos bőrszíne miatt származását leplezni képes Marynek (Hailee Steinfeld) és a vudu-mágiában jártas Annie-nek (Wunmi Mosaku) úgyszintén van még befejezetlen ügye a fiúkkal. A testvérek számításait azonban – egy sátáni teremtmény (Jack O'Connell) hatására vámpírrá változott – Ku-Klux-Klan tagok húzzák keresztbe, akik szó szerint is igyekeznek kiszipolyozni a feketék vérét.
A film története a kettősségre, a különféle ellentétpárokra épül. Az egy nap leforgása alatt zajló cselekmény első fele egy kaleidoszkópikus látképet kínál a gyapotföldek körüli életről, az éjszaka beköszöntével viszont a társadalmi dráma vámpírhorrorrá alakul. A nappal epizodikusan bemutatott élethelyzetek, a feltáruló sorsok és az elhangzott anekdoták reprezentatív karaktereken keresztül ismertetnek meg a színes lakosság korabeli viszonyaival. Így az alkonyat utáni vérengzés során arcok is társulnak a sűrűn hulló áldozatokhoz. Az idővel egyre gyarapodó vámpírsereg ugyanis nem válogat a prédák között, ahogy a rasszista klántagok számára is minden fekete egyforma. A kisebbségek vérét szívó fehérek vámpírmetaforája ugyanakkor olyannyira kézenfekvő és magától értetődő, hogy már-már blődnek érződik és feleslegesnek hat. A hirtelen váltással előtérbe kerülő természetfeletti elemek sokkal inkább gyengítik a feketék elleni brutalitás sokkhatását, a zsigerből gyilkoló, öntudatlan szörnyek leegyszerűsítő képet festenek a rasszizmus természetéről. Az elburjánzó praktikus véreffektek túlzó jellege ráadásul alapvetően kontrasztban áll a korábbi realisztikus megközelítéssel. A különböző horrorklisék kamatoztatása éppen a felvetett társadalmi problémák kibontását gátolja és olcsó exploitationné zülleszti a reprezentációs törekvéseket.
A forgatókönyvet is jegyző Coogler a faji helyzet ambivalenciáira próbál rávilágítani a fekete közösséget megosztó lehetőségek felvázolásán keresztül. Délen mindenki az ültetvényeken dolgozik vagy a bűn útjára lép, vallásos áhítatban él vagy erkölcstelen lebujokba jár. A két főszereplő, Smoke és Stack azonban nem ezeket az ellentéteket képviselik. Az ikerpár tagjai mintha ugyanannak a személynek a két fele lennének, egyedül temperamentumukban, megfontoltságukban érvényesül némi különbség. Michael B. Jordan dupla alakítása mindössze annyi változatosságot kínál, hogy az egyik karaktere kék, míg a másik piros kalapot hord. A felsorakoztatott résztvevők közül a fiatal, gitárvirtuóz Sammie-nek jut fontosabb szerepkőr, mivel van egy különleges képessége: művészetével egységgé kovácsolja a közösséget, saját, fekete kultúrát alkot – a Bűnösök szinte teljes egészében afroamerikai stábja is valami hasonlóra vállalkozik, önálló történetet mesél és a maga képére formál egy populáris mítoszt. Az elnyújtott játékidő második felére a vámpír-közhelyekbe temetkező film az egzotikus műfajkeveredésen túl mégsem érződik kifejezetten egyedinek. Legautentikusabbnak a gyakori diegetikus blues-betétek hatnak, melyek valóban sajátos atmoszférát teremtenek és már-már (backstage) musical-szerűvé teszik a látottakat.
A jobbára klasszikusan alkalmazott filmnyelv szintén egy ilyen előadás során nyújt némi experimentalizmust, míg máskor ódzkodik a kísérletezéstől. A nagyformátumú IMAX és 65 milliméteres nyersanyagra forgatott produkció alig él a szélesvászon nyújtotta lehetőségekkel,a párhuzamosan több képarányban rögzített felvételek keretezésén időnként meg is látszik a kompozíciók közötti különbség a hagyományos vetítések során. A látvány kihasználatlansága mégis sokkal bántóbb: a Bűnösök első fele még tartogat pár hosszú, vágatlan követőfelvételt a nap folyamatosságának és a szorgos szereplők dinamizmusának bemutatására, a későbbiekben ugyanakkor a horror hátborzongató hangulata csupán elcsépelt ugrófrászokban nyilvánul meg, amelyek hamar unalmassá válnak. Ahogy a szélesebb körű társadalmi kérdések sem kerülnek bemutatásra, úgy a vizualitás is többnyire szűk mélységélességű arcközeli képekre és a beszélgetéseket övező fantáziátlan snittváltásokra korlátozódik. Pedig a karakterközpontúság szinte teljesen elvész a meglepően kevés akciót tartalmazó mészárlásra. A bejárt tér ugyan egyre szűkül, a végtelen gyapotmezők és a városi külsők után az egykori mészárszékből lett mulató belső helységeire korlátozódik, ez a metaforikus (kulturális) gettósítás mégsem jár a bezártság vagy a korlátozottság klausztrofób érzetével.
A flash-forward nyitánnyal is előkészített tetőpont már az előtt tétnélkülivé válik a narratíva mesterkélten előidézett kötelező fordulatai miatt, hogy a folyamatos fokozásra épülő feszültség elérné a kívánt állapotot. Mivel a vámpírok a mítosznak megfelelően nem léphetnek be hívatlanul a szereplőknek biztonságot nyújtó épületbe, ezért a velük folytatott harcot csupán bugyuta karakterdöntések képesek előidézni, mielőtt a vérszívókra káros napfelkelte gyorsan rövidre zárná a megpróbáltatásokat. Ráadásul az olyan ígéretekhez sem társul végül kielégítő lezárás, mint a mindössze egyszer felbukkanó vámpírüldöző indiántörzs, vagy az eleinte megjelenő biblikus motívumok a templomi prédikátor tanításától a bűnbeesést szimbolizáló kígyó támadásáig. A filmbeli bűnösök közül végül kizárólag az jut megváltáshoz, aki felülemelkedik önmaga gyarló emberi voltán és minden visszatartó erő ellenére tovább építi a (fekete) kultúrát. Ez az önazonosság Coogler filmjének is a sajátja, a rendező ambícióihoz mégsem társul olyan műfajzsonglőrködő képesség, ami a hasonló tematikát képviselő Jordan Peele filmjeit áthatja.
