„A per is csak egy üzlet” – mondta Kafka, s gondolatát azóta számtalanszor (újra)hasznosították az igazságszolgáltatás teatralitásán fennakadó írók, rendezők. Noha az amerikai film központi eseménye még mindig a sztori, Az igazság ára nem egy üres bűnügyi sztárparádé. Brad Furman jó történetet választ alapanyagul, izgalmas krimihez illően mondhatni olvasmányossá tesz két órát, mely alatt teljhatalmú karmesterként irányítja hőseit.

Mickey Haller (Matthew McConaughey) sikeres, de hírhedt védőügyvéd, aki ravasz technikáival a legelvetemültebb bűnözőket is képes szabadlábon tartani. Haller munkája százszázalékos odaadást követel, és valamiféle érzelmi megingathatatlanságot, mely nélkül nem tudná hideg fejjel végigvinni a törvényszéki játszmákat. Talán ezért is hagyta el felesége (Marisa Tomei), aki viszont ügyész és a Jóért küzd (nem kell félteni Hallert, exneje mégsem annyira elkötelezett, hogy egy-egy buli után ne engedjen a Tiltott Gyümölcs csábításának – persze az elszakadás képtelenségét a közös gyerekre is lehet fogni). A baj akkor kezdődik, amikor Hallernek a dúsgazdag, elkényeztetett, legkevésbé sem megbízható Louis Roulet-t (Ryan Phillipe) kell képviselnie: a per karriere csúcsára emelhetné az ügyvédet, de most az egyszer ő sem képes lenyelni minden látszatot.

Roulet, Josef K.-ként, mintha egy ördögi összeesküvés tárgya lenne. Vádlója egy (amúgy rokonszenvesre formált) prostituált, aki nyilván „visszavonulhatna”, ha megnyeri a pert. Roulet ártatlanságában Haller jobbkeze, Frank Levin (William H. Macy) magándetektív már első perctől kételkedik, az ügyvéd számára csak folyamatosan derül ki, hogy a vádlott igen sötét ügyek jártasa, ráadásul esete egy régebbi gyilkosságra is feltűnően hasonlít. Roulet sebezhetővé válik, amikor Haller rájön titkára s ezáltal veszélyeztetheti családja jó hírét, imázsát, tőkéjét... Hogy, hogy nem (ezért a fordulópontért meg kell nézni a filmet), hirtelen Haller találja magát abszurd szituációban, K. szerepe áttevődik rá, és patthelyzetéből csak nagyon okosan mászhat ki, minden machiavellisztikus csavart megmozgatva...

Az első jó dolog a filmben a szereposztás. McConaughey-t végre nem egy csöpögős romkomban látjuk, és újonnan meglelt komolysága meglepően talál hozzá. Figurája kimért, tisztánlátó (ehhez talán a kék szemek is hozzásegítenek), s emellett nem szűkül be a melegszívű apuka kategóriába. Hallerhez néhány vicces-ironikus apróság is kötődik (számtábláján az áll: NTGUILTY¹, beosztottjai karácsonyi- illetve feketelistára kerülhetnek stb.), anélkül, hogy ezek rendkívülivé próbálnák tenni alakját. Ryan Phillipe ugyancsak helyes választásnak bizonyul, nem mutatja korát, babaarcához hihetően talál a latens pszichopata gondolata. Tomei is hozza a formáját, s ha néha túl érettnek is tűnik ehhez a szerephez, mégsem alakítja túl magát.

Másodsorban, úgy tűnik, dramaturgiailag is minden a helyén van. Vannak szükségszerű fordulatok, de ezek sosem maradnak megoldatlanok, megfelelő időben bontakoznak ki. A feszültség mindvégig fokozatosan nő, még a magánéleti szférában játszódó jelenetekben sem oldódik fel valamennyire (ez is része Roulet bosszútervének). A film tempója stabil, nem érződik, hogy felgyorsulna vagy lelassulna a cselekmény, csupán az utolsó pár percben halmozódnak az események, a nézőre gyakorolt hatást tekintve hegy-völgy sémát követve intenzitásukat. A történet üteme pontosan olyan, mint a filmzenéé: a kicsit soul-os, blues-os hip-hop-lassúcska, de azért pörög, édeskésen veszélyes, csak sugallva a felszín alatti alvilág könyörtelenségét.

Végül, a film újabb érdeme, hogy olyan állásfoglalásra késztető szituációkat mutat meg anélkül, hogy erkölcsi útbaigazítást adna hozzájuk. Erre nyilván nincs is igény, pozitívumként említem meg, hogy nem akar ránk erőltetni valamiféle (konkrét) igazságot. Hisz pontosan erről szól a történet: nincs egy „igazság”, hanem „igazságok” vannak, nézőpontok, melyek csupán variációk egy (bűn)tényre. Ugyancsak értékelendő az „ártatlan” és „nem bűnös” közti különbség érzékeltetésére tett próbálkozás, mint a Törvény szilárd intézményében talált lyukak felmutatása. Gondolatilag néhol chicagós beütéseket érezni, a két filmben az is hasonló, hogy a nagy, megrázó események után feltehetően minden visszamegy a régi kerékvágásba, minimális változással kezdődik újra a ciklikusság. A film végén feloldóik ugyan a feszültség, de ott marad a rossz előérzet, hogy egy eset talán mégsem befolyásol semmit.

Merem állítani, hogy Az igazság ára egy jó film – ennél többre nem is vállalkozik. Még egyszer megnézném, és, azt hiszem, ez kevés mostani produkcióról mondható el.

¹ kb. „RTATLAN”