A nagy történelmi freskók hiánya, az egyéni mozgóképes történelem-kezelések széles skálája és a filmtörténetileg kevéssé jelentékeny, ám annál nagyobb közönségsikernek örvendő (ál)történelmi filmek jellemzik a szerző szerint a magyar történelem és a magyar film kapcsolatát.
Talán Lumiére Megöntözött öntöző című mozidarabja volt az, mely a történetmesélés irányába indította el a legújabb találmányt, a mozit. Ezen az úton egyértelmű volt, hogy a már meglévő történetmesélőket, az irodalmat, a színházat hívják segítségül, s mivel képről is szó van, a festészet eszközei sem maradtak közömbösek a film számára. Akkoriban a Világ ezen féltekéjén s Amerikában nemzeti szelek fújtak, ezért a film a 19. századra oly jellemző nemzeti mítoszok megteremtéséből, megerősítéséből is kivette a részét. D. W. Griffith filmjei, az Egy nemzet születése vagy az Intolerancia az akkori színdarabok, festmények, regények nemzeti büszkeségtől dagadó tartalmát fogalmazták meg képi formában. De ugyanúgy az olasz és a német mozis kezdetekre is a régmúlt történeteinek heroikus feldolgozása volt a jellemző.
A magyar filmgyártás valahogy kimaradt ebből a historizálásból. Voltak történetek, amelyek a múltat ábrázolták, de ezek jobbára irodalmi feldolgozások voltak. Valószínűleg a bécsi, császári és királyi ideológusok sem nézték volna nagy empátiával az első Világégés előtt a magyarság mítoszainak filmvásznas megjelenítését. A két világháború között, mivel nagyobb részt magántőke forgott a magyar filmben, az uralkodó elv a kevés befektetés: gyors nyereség volt. Senki nem kockáztatott külső felvételeket, nagy tömegeket, drága díszleteket, kosztümöket követelő mozidarabokkal.
Államszocializmus és történelmi film
Így jutunk el a filmipar államosításához. Az első nagyszabású magyar történelmi film a Föltámadott a tenger volt, 1952-ben. Igazi szocialista munka, a kollektív alkotás szellemében. Hárman rendezték, sokan írták. Illyés Gyula lekérette magát az alkotók közül, mert nem értett egyet azzal, hogy a film végén Petőfi – segesvári haláltusája közben – az égre nézve látja Marxot, Engelst és Sztálint. Bátor cselekedet volt ez Illyés részéről, mert az ötlet a szovjet művészelvtársaktól származott. Végül ez a kép kimaradt a filmből, de gondolom már az ötlet is mentesít attól, hogy a cselekményt elmeséljem, azt inkább látni kell. Például a jóságos Bemet (Makláry Zoltán), amint a kedves, népviseletbe öltözött baráti román nép között aratja az internacionalizmus babérjait. Ez a fajta történelemábrázolás nem új keletű. A színház is sokszor fordult történelmi példához, hogy szóljon a jelenhez. A lényeg mindig a feldolgozás minőségében van. Akadt, aki ezt a filmművészetben zseniálisan csinálta, mint Eizenstein a Rettegett Ivánban (1944 – első rész, 1945 – második rész). Az alapanyag reális, a történet konkrét, ám távoli időben mozog, de az alkotó zsenije folytán egyetemesebb, általánosabb érvényű annál, semhogy figyelmünket egy letűnt kor felidézésének érdekessége kösse le. Az a fajta primitív leképezés, amely szerint Rettegett Iván alakja Sztálin lenne, szintén sántít. A múlt és a jelen bizonyos igazságainak közös nevezőre való hozása tudatos cél volt: ez emelte a filmet a példázat magaslatára, ahogyan Bíró Yvette fogalmaz. Maga a szerző is, akit a montázs „atyaúristeneként” tisztelünk, a filmmel kapcsolatban említést tesz a „korszakok montázsa” kifejezésről. Az eizensteini példa a Föltámadott a tengerben paródiaként hat. Mára jókat röhög, aki nézi. Vajon mit éreztek a valódi, hiteles művészek a forgatás alatt, amikor primitív módon a történelmi köntösből egyfolytában a népi demokráciára kellett kikacsintaniuk?
A Szegénylegények és az István, a király között
A magyar filmművészetnek 1965-ig kell várnia egy olyan hiteles filmre, amelyben megvalósult a harmónia a történelmi sors és az egyetemes filozófiai mondanivaló között. Jancsó Miklósról és a Szegénylegények című filmjéről van szó. A film távoli rokona a Rettegett Ivánnak. Jancsó nem a történelmi allegóriát használja mondanivalója eszközéül, hanem az emberi lélek mélyenszántó elemzését. A film nem egy egyszerű történetet mesél el, hanem a gondolat szférádban mozog. A történelmi távlat, csupán arra szolgál, hogy az emberi jellem minél jobban megfigyelhető lehessen, hogy a nézőnek minél kevesebb emléke idéződjön fel, és ezáltal is a bonyolult emberi magatartásra tudjon koncentrálni. Ez is azt bizonyítja, hogy a valódi történelmi filmek bizonyos kerülő úton érnek el a gondolathoz, de a néző katartikus élménye sokkal nagyobb, mint a „mirelit” történetek esetében.
A történelem és a film viszonyában Kardos Ferenc jelenti a magyar filmtörténetben a következő lépcsőfokot. Kardos Petőfi '73 (1973) című filmjében a történelmi események szubjektív feldolgozását helyezi előtérbe. A rendező tudja, hogy nincs Egy történelem, hogy a régmúlt a jelen tükrében mindig másként mutatkozik. Kardost a régmúlt idők mai üzenete érdekli. Filmjében egyetemistákkal játszatja újra az 1848-as forradalom és szabadságharc mindenki által ismert történetét. Módszereiben azonban brechti utalásokat találunk. Nem törekszik a szereplők, helyszínek, díszletek illúziójának megteremtésére. Sőt, a mai ruhákban száguldozó egyetemisták öltözési kódjai remekül hozzák a mába a régi történetet. A filmben különös konnotációkkal dúsul fel a tizenkét pont sajtószabadságra vonatkozó cikkelye, elvégre 1973-ban vagyunk. Különös drámai felhangot ad a filmnek az utolsó, kukoricásban menetelő tömeg. A száraz, elsárgult kukoricás suhogása, a benne meggyötört arccal rohanó fiatalok katartikusan idézik Petőfi halálát, a tizenkét pont Erdélyre vonatkozó részét, de ugyanakkor elkerülhetetlen az utalás Jancsó alig egy évtizeddel azelőtti, dagadó búzatáblákban éneklő fiataljaira.
A két említett film között született Várkonyi Zoltán történelmi közönségfilm-sorozata. Ezen alkotások – az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai – véleményem szerint filmművészeti szempontból elhanyagolhatóak. Lineáris egycsatornás könyvillusztrációk, sajnos még kalandfilmnek is silányak. Igaz a gyerekek szerették, és ha megnézzük a nézőmutatókat (1 millió fölött járnak valahol), meggondolkodtatóak. Volt még ekkoriban egy román-magyar-szlovák koprodukcióban készült Dózsa-film (Kósa Ferenc – Csoóri Sándor: Ítélet, 1970), de abból Bessenyei Ferenc komor nézésén kívül nem sok maradt a hálátlan utókorra.
1984-ban készült az István, a király című film, a Várkonyi történelmi felületességének és a politikai rendszernek (Kádár-korszak) az éltetése jegyében. Rendezője a KISZ Központi Bizottságának akkori kultúrfelelőse, Koltay Gábor, alapjául Szörényi–Bródy elektromos operettje szolgált. Korszerű eszközökkel támad föl az 1952-es Tenger. A díszlet magas feszültségű oszlopsor, a térrja a királyi abszolutizmus. Kilóg a lenini ideológia vezérmotívuma, vagyis az elektromosság és a központosított hatalom. A közönség „fintora”, hogy a filmben a legnagyobb sikert a negatív figurák, Koppány és a békétlenek aratják. Az 1984-es Filmszemle zsűrijének elnöke, Kardos G. György a bemutató után mondta: „...valamiféle hangulat alakult ki, miszerint, akinek nem tetszik a film, az nem is lehet jó magyar ember, az egy rút szibarita váz, másrészt pedig akinek tetszik a film, az egy kocsmai szintre süllyedt nacionalista, sőt még annál is rosszabb.” Gondolom ebből is leszűrhető, hogy itt már rég nem beszélhetünk művészi közlésről. Tragikomikus, hogy annak idején a film zenéjének birtoklásáért Romániában komoly megtorlás járt.
Mátyás király a falvédőn
Az ideológiai megszorításokból végleg 1990-ben szabaduló Magyarországnak nagyon nincs mit kezdenie a szabadsággal a történelmi példázatok vonzatában. A finanszírozási rendszer megroppanásával a filmes szakma nehezen találja a helyét. Az alkotók mindent el akarnak mondani arról, amiről mindeddig úgy vélték, nem lehetett. Menet közben változnak a forgatókönyvek (lásd Molnár György: Vörösvurstli, 1993), de értékelhető alkotás nem nagyon jelentkezik. A mai napig nem készült egy átfogó 1956-os film, annak ellenére, hogy remek feldolgozások léteznek ebből a korból, a kisemberek és a történelem kapcsolatáról. Lásd: Kovács András: Hideg napok (1966), Bereményi Géza: Eldorádó (1989), Sándor Pál: Szerencsés Dániel (1983). Koltay Gábor az, aki „töretlenül” dolgozza fel (járatja le?) a magyar történelem fontosabb alakjait, eseményeit, Julianus barátot, a honfoglalást, a szent koronát, attól függően, hogy mikor mire van pénz. Filmjei szánalmas esti mesék, amelyekben sem valódi konfliktusok, sem emberi sorsfordulók nincsenek. Falvédő filmek, mítosz helyett mitizálók, vallás helyett dogmatizálók, drámai helyzetek helyett acsarkodóak. Hiteles színészi alakítások helyett papírmasék ágálnak a vásznon. Például a Honfoglalásban Franco Nero játssza a főszerepet, de ő sem pótolhatja a dramaturgot, az írót, a valódi konfliktust, a rendezői koncepciót. A Honfoglalással kapcsolatban írta az egyik kritikus: „Kikérem magamnak, az én őseim igazi hősök voltak, és nem tizenkét rossz statiszta a Lumumba utcából. Az én őseim nem mondták a Pest környéki dombokra, hogy azok a Kárpátok bércei...”.
A Kardosi-vonalat követi néhány alacsony költségvetéssel dolgozó alkotó, akik a történelmet a maguk képére alakítják. Történelemre utaló nyomok vannak Pálos és Czabán műhelyében, az Országalma (1998) című filmben például. Az alkotók szerint: legyen az új Mátyás-film népi és amatőr, de semmi ős-ösztönös ezoterizmus. Vagyis ahogy Hirsch Tibor mondja, fel kell hímezni Mátyást a falvédőre. A film különös értéke, hogy kísérletet tesz a különböző filmstílusok, játékfilm-dokumentumfilm-kísérleti film ötvözésére és a filmidő szubjektív kezelésére. Valójában ezen is bukik el a film, sajnos az egyveleg nem sikerül. Az alkotókat vezeti a stílus és nem ők a filmet. A néző három filmet lát egyszerre, egy cinéma véritét, egy játékfilmet és egy oknyomozó riportot, de inkább sorban szeretné őket megnézni. És mégis, ez egy járható múlt. A végeredmény egy korszerű mese, ha néha nehezen követhető is, egy örömmese, a múltról a jelennek. Az alkotók tudják, hogy a néző már nem vár illúziót legalábbis tőlük nem, így hát nem is törekszenek rá. Önmagukat adják a kamera előtt, ami nem is kevés. Kár hogy a négy évvel ezelőtti kísérletnek azóta sincs folytatása.
Bájjal, kecsesen, egyénien alkot Szőke András a Helyfoglalás, avagy a Mogyorók bejövetelében (2000). Természetesen abban az évben, amikor a már említet Koltay Gábor a Honfoglalást forgatta. Szőke többször tiltakozik a párhuzam ellen, de A mogyorók, a Petőfi 73-hoz képest nem rendelkezik drámai felhangokkal. Az elszántságot finom irónia váltja fel. Üdítő történelmi keverék, mert Szőke tudja, hogy nem illik olyan dolgokra emlékezni, amire nem lehet, filmvásznon sem ildomos megnyerni azt a csatát, amit a valóságban elvesztettünk. Szőke a népről mesél, népiesen (amatőr filmes eszközökkel), de nem a népnek, hanem a gourmandoknak szánja alkotását. Szólni kellene a Hídemberről is... talán, majd egyszer... amikor objektíven, minden külső sallangtól mentesen lehet megnézni, majd akkor.
