Lady Gaga énekli a Top Gun második részének slágergyanús betétdalát, de igazából az amerikai himnuszt is előadhatná a filmben. Patriotizmus, macsóság, én így szeretlek!
Mint ahogy a filmeknek, úgy a filmkritikának is megvannak a maga sémái, közhelyei, amelyeket az ember bármennyire is igyekszik elkerülni, néha önkéntelenül is hozzájuk nyúl. Az egyik ilyen, hogy filmekre úgy hivatkozunk, mint „másfél órás videóklipre”. Ezt jórészt pejoratíven használjuk, kifejezve, hogy az adott mozi inkább szólt a zenékről és a szép beállításokról, mintsem a történet mélységeiről.
Ha van film, amire nem elcsépelt ezt a jelzőt használni, az kétségtelenül az 1986-os Top Gun, ami fetisizált férfit és nőt egyaránt, nem titkolt másodlagos célja pedig az volt, hogy népszerűvé tegye az amerikai hadsereget. Mindennek ellenére azonban a Top Gun kultstátuszba emelkedett az elmúlt évtizedekben, főként azért, mert ma már ilyen alkotások nem készülnek – ezt mind pozitív, mind negatív előjellel érthetjük. Tony Scott fogta és szinte időkapszulába zárta a 80-as éveket, nem véletlen, hogy még ma is előszeretettel veszik elő a filmjét.
Évek óta pletykáltak már egy lehetséges második részről, hogy aztán végül 2020-ra készüljön el a folytatás, amikor azonban közbejött a covid, így két teljes évet csúszott a bemutató. Immáron azonban itt van nekünk a Top Gun folytatása, melynek kapcsán megint csak el lehet mondani, hogy ez a fajta mozi már szinte teljesen hiányzik a kínálatból.
Nem a forgatókönyvírók dolgoztak a legkeményebben jelen film esetében, hiszen a történet ennél egyszerűbb nem is nagyon lehetne: Pete Mitchell, vagy ismertebb nevén Maverick (Tom Cruise) egyedül bütyköli egy régi gépét és különböző kíséreleteket hajt végre, mikor kiderül, hogy a hazának ismét szüksége van rá. Egy különleges küldetésre kell felkészítenie az ifjú pilótákat, egy szakadár állam ugyanis veszélyes atomfegyverekkel kísérletezik. Pete eleve nem tanáralkat (ezt még ő is bevallja), dolgát azonban megnehezíti, hogy egykori társa, Goose fia, Bradley (Miles Teller) is az ifjak között van, Pete pedig továbbra is bűntudatot érez barátja elvesztése kapcsán, sőt, mint később kiderül, a fiút megpróbálta önkényesen megóvni a pilótaszakmától. Az uránveszély helyett tehát idővel az ő kapcsolatuk kerül majd reflektorfénybe.
A történet tényleg nagyon primitív, ugyanakkor biztosít egy feszes dramaturgiát a filmnek. Megismerjük a csapatot, indul a kiképzés, tudjuk, hogy csak pár hét van a támadásig, így nincs vesztegetni való idő.
A Top Gun: Maverick igyekszik haladni a korral, ugyanakkor azt sem tagadja el, hogy eleve idejétmúlt formulát játszik újra. Ez itt bizony egy nyílegyenes blockbuster, ahol pontosan tudjuk, mikor fognak összeveszni a szereplők, mikor teljesedik be a szerelmi szál, és hogy mi lesz majd a végkifejlet. Bár utóbbi kapcsán talán nem voltak elég bátrak a készítők, egy kevésbé teljes happy enddel talán nagyobb lehetett volna a film érzelmi tétje.
Azt egyébként nem lehet eltagadni, hogy a film ezen a téren nem teljesít rosszul. Persze érezzük, hogy manipulálnak minket, de annyira jól csinálják, hogy idővel engedünk a szirénhangoknak és a tesztoszteronszagnak. Mindez persze azért nem tereli el arról a figyelmet, hogy rengeteg az igen olcsó húzás a filmben. A szerelmi szál például teljesen logikátlan: az világos, hogy korábban is volt egyfajta nexus a két karakter között, és Pete valószínűleg többször is cserben hagyta a Jennifer Connelly által játszott Pennyt. Hogy aztán a nő miért gondolja úgy, hogy ismét érdemes tönkretenni az éppen egyenesbe jövő életét, teljes rejtély. De a forgatókönyv légbőlkapott húzásaira a legjobb példa, amikor hirtelen, minden előzmény nélkül közlik, hogy egy héttel hamarabb lesz a támadás, mert az ellenség is felkészült. De ilyen a film befejezése is, hiszen három jelenetre hisszük azt, hogy most van vége az akciónak, és mindig kiderül, hogy csak át lettünk verve.
Ettől függetlenül persze vizuálisan szenzációs, amit látunk, az akciójelenetek dinamikusak, egyszer sem érezni önismétlőnek a légi akrobatikát. És persze a színészek is jók, senki nem ezért az alakításáért fog Oscart kapni, de Jon Hamm úgy tud akadékoskodni, ahogy kevesen, Jennifer Connelly úgy tud csábosan kedves lenni, ahogy kevesen, Ed Harris úgy néz ki az ablakon, mint talán senki, és hát ott van Tom Cruise, aki egyrészt szégyentelenül rájátszik arra, hogy 60 évesen is modelleket megszégyenítő módon néz ki (egy jelenetben konkrétan félmeztelenül labdázik a tengerparton a tanítványaival), másrészt meg karizmából elviszi a hátán a filmet – még úgy is, hogy a monológjai (mint egyébként a dialógusok is) arcpirítóan egyszerűek.
Annyiban érződnek új idők új szelei, hogy a jelenlegi pilótacsapat jóval diverzebb a ‘86-osnál (bár az egyetlen női karakter gyakorlatilag nem kapott személyiséget), illetve picit esetlenül ugyan, de a film megpróbálja dekonstruálni azt a férfiképet, amit az elsőben felépített. Mert míg ott Maverick viselkedése maga volt a coolság, addig a 2022-es változatban már a hasonlóan öntörvényű karakter, Hangman (Glen Powell) negatív példaként jelenik meg. És magát Pete-et is próbálják kicsit árnyalni, ám ez azért bukik el végül, mert az utolsó pillanatban mindig azt derítik ki róla, hogy továbbra is ő itt az igazi alfahím. Valamint Bradley továbblépését is attól teszik függővé, hogy tud-e olyan vakmerő lenni, mint egykori apja barátja. „Ne gondolkozz, csináld” – hangzik el a film során többször.
Persze egy blockbusternél ezredik probléma, hogy ideológiailag elég zavaros üzenet. A Top Gun: Maverick tényleg elsővonalas hollywoodi szórakozás, de azért talán az is bebizonyosodott, hogy nem véletlenül nem készítenek ma már sok ilyen mozit.
