Sosem volt világos számora, mi szüksége lehet egy Anthony Hopkinshoz fogható színészóriásnak arra, hogy a rendezőmesterség terén is kipróbálja magát – bár érteni vélem a kihívást. Hopkins ugyan nem most rendezett először filmet, de most nagyon a lovak közé csapott. Ebből kifolyólag ezek a lovak igencsak el is szaladtak vele. A baj csak az, hogy nem egészen tudni, merre.

Az irányokat azért nem olyan nehéz feltérképezni, és talán a szándékot sem. Bizonyára lesznek olyanok, akik a Slipstream (magyar címe tudtommal még nincs, leginkább Légörvénynek lehet fordítani) című filmről kijelentik, hogy remekmű, de legalábbis remekműgyanús, vagy ha nem is, mindenképpen formabontó, és arra mérget merek venni, hogy gyakran dobálóznak majd a „kísérleti” és a „szürrealista” jelzőkkel. Ez még akár igaz is lehetne, azzal a megkötéssel, hogy valamikor nagyon régen ez még valóban kísérleti filmnek számított volna; a szürreális vonatkozáshoz pedig azt fűzném hozzá, hogy az ezen irályhoz tartozó alkotások legmélyén azért ott rejtőzik valamiféle mentális rendszerezésre való igény, csak a némiképp anarchikusnak látszó rendet alkotó mozgóképszeletek közti összefüggéseket nehéz a szokványos módon, ok-okozati viszonyrendszerben megteremteni. A koncepció hiánya, a feltűnősködésre való hajlam és a kaotikus szerkesztés azonban még nem jelent szürrealizmust, sem experimentalizmust – bár alibinek megteszi. Újabb kulcsszavak: önreflexió, önreflexió, önreflexió! Film a filmben, és abban újabb filmek. Álom és valóság. A rendező még azt a szívességet is megteszi nekünk, hogy a főcím alatt, a Slipstream felirat megjelenésekor, időnként bevillantja a Dream szót – nehogy ne értsük a roppant újszerűségével sokkoló filmes kísérletet. Nem akarom én bántani Sir Anthony Hopkinst, túl van ő azon, hogy bántani lehessen – de úgy tűnik, mivel sosem szerepelhetett David Lynch filmjeiben, ezért megteremtette saját különbejáratú Lynch-moziját.

Talán feltűnt a kedves olvasónak, hogy kerülöm a film tulajdonképpeni ismertetését, a történet felvázolását. Ez kissé nehéz is lenne. Adott egy idős forgatókönyvíró, Felix Bonhoeffer (maga a Mester alakítja), aki szabályszerűen beleszalad az ő legújabb írása alapján készülő film szövevényes cselekményébe, belegabalyodik a fiktív világba, meglepődve észleli, hogy a valóságos és a kitalált figurák ide-oda járkálnak a kétféle teremtett világ síkjai között – és ő is eltéved ebben az útvesztőben, még a felesége helyét is egy figyelemreméltó szöszi veszi át. Igen, nem tudja megkülönböztetni az álmot a valóságtól, a fikciót az élettől! A kép a végére ugyan összeállni látszik – egy lassan leépülő, széteső elme útja a halál felé –, de csak módjával. Mert a végén megintcsak tudatosítja bennünk, hogy amit látunk, mozi. Döbbenet. Közben sercegve ki-kihuny a himbálózó villanykörte (khmm...), és baljós presszóhomályban talányos mondatokat váltanak bizarr figurák (és általam ismeretlen okokból sokat beszélnek A testrablók inváziója című horror-klasszikusról). A végén már arra vártam, hogy afféle cameo gyanánt végigsétál a színen maga David Lynch, és kávét rendel a pincértől, akit véletlenül a vénséges vén Jean-Luc Godard alakít. Pontosabban: csak felvillan egy pillanatra. Mert a Slipstream legfontosabb formai jellemzője a sajátosan videoklipszerű képszerkesztés (rendkívül gyors vágástechnika, egymásra montírozott képkockák, természetellenes optika): ez volna hivatott biztosítani az avantgárd-experimentális jelleget, a mentális káosz formai jelekkel történő megjelenítését, és ez teszi néha követhetetlenné a filmet.

Pedig vannak szép pillanatok ebben a filmben. Részben az eltalált szereposztás miatt: Hopkins mellett John Turturro és Christian Slater is nagyot alakít. És ott vannak a forgatási jelenetek, a presszóbeli neonoir őrjöngés, amely – minden lynchiánus reminiszcencia ellenére – a székhez szegezi a nézőt. Csak azt a tétova művészkedést, csak azt tudnám feledni! Mert lehetett volna ez sokkal jobb film, mint amilyen lett végül: alaposabban kidolgozott részletekkel, következetesebb történetvezetéssel, kevesebb elvarratlan szállal, tudatosabb filmtörténeti idézéstechnikával, szerényebb (és hatékonyabb) auteur-attitűddel, csak egy fokkal eredetibb, utánérzés nélküli ötletekkel. Így: érdekes, bár kissé fárasztó próbálkozás, amely leginkább csak az Anthony Hopkins-jelenség koordinátarendszerében értelmezendő.

És most jöhet és megzabálhat, Mr. Hannibal Lecter.