A filmelméletnek, -szemiotikának, -esztétikának hála, többé-kevésbé pontosan tudjuk immár, milyen a filmi jelrendszer általában, ugyanezt a mai dokumentumfilmről, mint műfajról nemigen mondhatjuk el: műfaji kódja jócskán összezavarodott, a dokumentummal szemben pedig mélységes gyanúpert táplál a kortárs posztmodern gondolkodás. Okkal-joggal?
Nem árt talán, ha mindjárt itt az elején tisztázom, hogy kinek az oldalán vagyok semleges, bár ez sem olyan egyszerű. Nagyon rokonszenves számomra a dokumentumfilm olyanszerű hagyományos, értékorientált meghatározása, mint amilyen pl. a Losoncz Ágnesé: „A dokumentumfilm épp arra irányítja a figyelmet, ami szabad szemmel nem látható. Érzékletesen teszi láthatóvá a világot, könnyebbé a felfogást és megértést...mélyebb magyarázatot ad a mindennapokról és a történelemről...a zavaros valóság világa átvilágítható, könnyebben hozzáférhető.”1 Ám bármennyire szimpatikus ez a gondolatmenet, szomorúan be kell látnunk, hogy a mai mainstream irányzatokra aligha érvényes. Hogyan is lehetne az, amikor korunkban a megértés félreértéssé degradálódott, a megismerő funkció pedig csakis idézőjelesen-ironikusan értelmezhető, s ráadásul még ebben a kiherélt formájában is háttérbe szorítja a szórakoz(tat)ás, a borzongás, az azonnali vágyteljesülés szükséglete? Legalábbis a későmodern filozófiákkal, ideológiákkal, esztétikákkal szinkronban levő, a szakosodott tévécsatornákat elárasztó „dokumentumfilmek” tengerében úszkálva nem marad más alternatívánk...
Dokumentumfilmek megrendelésre
Persze ha jól belegondolunk, a hitelesség, tárgyilagosság és objektivitás mítosza már a modern paradigmán belül is problematikus volt, aurája a 20. században jócskán megkopott. Mert mi is lehetne a dokumentumfilm autentikus dokumentum-voltának, hitelességének záloga? Talán az, hogy olyan reális cselekvés-szintagmákat rögzít, amelyek a filmtől, a kamera jelenlététől függetlenül is végbemennek, s esetleg a „szereplők” nem tudnak a kameráról – titokban készített felvétel, vagy primitív népcsoportok filmezése esetében –, vagy annak jelenléte nem befolyásolja túlságosan a viselkedésüket?
Mélies már a hőskorban, 1901-ben megrendelésre készített „dokumentumfilmet” VII. Edward angol király megkoronázásáról: a felvételre az ünnepség előtt több héttel került sor, őfelségét egy hentessegéd, a királynőt egy mosónő alakította. 1914-1919 között a „hiteles” fronthíradó-dokumentumok egy része háború előtti hadgyakorlatokon készült. (Aki több „klasszikus” példára kíváncsi, olvassa el Karinthy Amiről a vászon mesél című könyvét2, vagy Nemeskürty István 1983-ban írt tanulmányát3, amelyből két mondatot idézek: „A Szent István csatahajó adriai elsüllyedésének osztrák-magyar haditudósítók által felvett képsorát angol mozikban mint brit operatőrök felvételét mutogatták a Blücher német csata-cirkáló elsüllyesztéséről.” „A második világháború idején hadieseményekről készített magyar híradófelvételek kevés kivétellel magyarországi gyakorlótereken beállított, megrendezett „riportok” voltak.”)
A (mozgó)kép tehát nem „beszél” önmagáért, a dokumentum-felvétel nem hitelesítheti saját magát. Valódisága, hitelessége az alkotó, a közlő, a kommunikátor megbízhatóságába vetett hiten alapul, bizalmi kérdés. Nem azért hiszek neki, mert igazat mond, hanem azért vélem úgy, hogy igazat mond, mert hiszek neki. (Az más kérdés, hogy a bizalmat is meg kell szerezni.). A fenti példákból kiderül, hogy dokumentum és áldokumentum, megrendezetlen és megrendezett „valóság” egyaránt hazudhat. Az eredmény ugyanaz, csak a csalás szerkezete különbözik. A hentessegéd tudatosan játszik királyt (és ezt csak a film kedvéért teszi), a kamerával szemben közömbös, hiteles történelmi dokumentum-értékű cselekvéssorról pedig bármi hazudható. A politikai vagy üzleti megfontolásból készített pszeudo-dokumentumok a televíziós érában még inkább elszaporodtak. Amerikai filmesek az iraki katonák kuvaiti tömegmészárlásairól forgattak áldokumentumfilmet a Pentagon megrendelésére, egy, a gyerekprostitúcióról szóló, megrázó erejű dokumentumfilmről kiderült, hogy jól fizetett amatőr színészek a szereplői, interjúalanyai...
Összes eddigi példánkban közös az, hogy a film által ábrázoltak valamiképpen megtörténtek a „valóságban”. A digitális éra beköszöntével azonban egyrészt a kép minden egyes elemi pontja (pixelje) megváltoztatható, kicserélhető lett, s a hamisítás nem hagy nyomot (gondoljunk a Forrest Gump című film azon, tökéletesen hitelesnek, dokumentumszerűnek tűnő jelenetére, amikor a főhős kezet fog Kennedy elnökkel), másrészt a számítógéppel egyre valósághűbb szintetikus környezeteket és „szereplőket” lehet alkotni. Ez már a szimuláció, a szimulákrumok, az eredet nélküli képmások, a referens nélküli jelek világa, amelyben a hitelesség, bizonyíthatóság fogalma végképp összeomlani látszik. Érdekes módon nemcsak „perverz”-cinikus, szofisztikált posztmodern elmékben fogalmazódik meg a kétely a dokumentumértékű mozgóképekkel kapcsolatban, gondoljunk csak arra, hogy még manapság is találkozunk néha józan gondolkodású, egyszerű emberekkel, akik nem hiszik el, hogy űrhajósok jártak a Holdon, az erről készült felvételeket hamisítványnak, trükkfilmnek minősítik.
Bódy Gábor következő gondolata sokkal mélyebben igaz ma, mint a nyolcvanas évek elején, amikor a neves rendező lejegyezte: „A valóság képébe minduntalan belejátszik a képek valósága.” Tény, hogy korunk emblematikus dokumentumfilmje immár nem ábrázolja-tükrözi, avagy át- és megvilágítja, rendszerezi a rejtőzködő, de szilárd struktúrájú realitást, annak feltételezett mélyszerkezetét, hanem egyfajta hipervalóságot nemz. Tehát immár nem csupán arról van szó, hogy a realitás csak a hozzá való közeledésünk, a megismerés attitűdjével együtt, attól elszakíthatatlanul ismerhető meg.
A horror realizmusa
A dokumentumfilm kiszorult a mozikból, nem tudta meghódítani a videotékákat, s jó ideje egyetlen „hálás” médiuma a televízió. Az olcsó digitális műholdas közvetítésnek (is) hála, valóságos dömpingről beszélhetünk. Az égi csatornákon tombol a dokumentumláz. A mind magasabb ingerküszöböt teremtő és kiszolgáló dokumentumfilmes alműfajok a szélsőségek – számomra úgy tűnik, alapvetően két fontos „szélsőség” – irányába „fejlődnek”. Terjedelmi okokból csak nagyon vázlatosan, a bonyolult összefüggéseket jócskán leegyszerűsítve írhatok erről. Miközben immár a kommersz játékfilm, a tömegfilm is megszabadul(t) a koherens cselekménytől, s esetenként egyfajta dokumentarizmussal is kacérkodik (mint pl. a minimalista-mikrorealista szappanopera esetében), a dokumentumfilmek egy része maximálisan cselekményesít, (túl)dramatizál, stilizál, „magamutogatóvá” válik, néha felismerhetően, máskor a felismerhetetlenségig összekeveri a hiteles, eredeti dokumentumot a rekonstrukcióval és amatőr vagy profi színészi alakítással. A másik vonulat/irányzat mintegy a nagyfokú átmediálódásnak és realitásvesztésnek hadat üzenve, (látszólag) maximálisan a valóságra tapad, többnyire igyekszik a filmtechnikai eljárásokat kiiktatni, magát a mediális jelleget feledtetni, láthatatlanná tenni, s a nyers, megrendezetlen realitást „ablak módjára” közvetíteni. Közös vonás viszont, hogy mindkét változaton belül hódít – ha nem is vált teljesen általánossá – a sokkhatásra való törekvés, a horror realizmusa.
A hetvenes években még nagy feltűnést és óriási botrányt keltett az a háborús dokumentumfilm, amelyben premier plánban látjuk, ahogy egy járőr – valahol Afrikában – hasba lő egy gerillát. Húsz évvel később az ilyen reality tévéműfaj mondhatni polgárjogot nyert, olyannyira, hogy egy hasonló jellegű alkotás 1993-ban első díjat nyert az Amerikai Televíziós Fesztiválon. A valóságosság, életszerűség illúzióját, úgy tűnik, már csak így képes át és megélni a fásult, információkkal és faktoidokkal túlterhelt néző. A realitás-kábítószer mind nagyobb adagjaira, erősebb formáira van szükség ahhoz, hogy valamiképpen beálljon a hatás. Az új évezred elején már nem felelnek meg teljesen a célnak az olyanszerű dokumentumsorozatok sem, mint pl. a Cops, amelyek rendőri bevetések állítólag hiteles, megrendezetlen történéseit rögzítik. A nagy nézettséghez, sikerhez, ahhoz, hogy a néző ne háttérként és ásítozva fogyassza a műsort, hanem maximálisan koncentrálva, esetleg a tökmagrágcsálásról, hamburgerevésről is megfeledkezve, keményebb sokkhatás szükséges: valódi kivégzést, de legalábbis nyilvános boncolást kell közvetíteni.
És erre már olyan konzervatív, hagyománytisztelő országban is van példa, mint amilyen Anglia. A Channel 4 tévécsatornán 2002. november 20-án este tört meg a jég: Günther von Hogess német anatómus a kamerák előtt felboncolta egy 70 éves férfi tetemét. Ezzel a dokumentumfilmmel az év egyik nézettségi csúcsát érte el a magáncsatorna, 1,4 millió brit volt kíváncsi a boncolásra. Ezt a közvetítést még valamelyest a tudományos ismeretterjesztés köntösébe lehetett burkolni, ám a 2003. januárjában műsorra tűzött produkció már minden eddigi normát, tabut szétfeszített: a Beijing Swings című dokumentumfilm egy Csu Jü nevű kínai „extrém művészt” mutatott be, aki egy halva született csecsemőt fogyasztott el jó étvággyal a kamerák előtt, továbbá egy másik férfit, aki olyan borból ivott, amelyben egy amputált hímtagot áztattak.
Kommentár, esztétikai, és morális szörnyülködés vagy a „mi jöhet még” saccolgatása helyett befejezésül Hajas Tibornak a hetvenes évek végén írt esszéjéből idézek: „Ha a fizikai szükségszerűség nem, akkor a képzelet ürügyet teremt arra, hogy a szenvedés, a pusztulás, a pusztítás, a lidércnyomás, a halálfélelem puszta esztétikai öröme kedvéért realizálja ennek képeit és onániás fantazmagóriákba, a halálkultusz pótlékaiba (…) visszaszorulva hozzászoktassa az ember szemét ahhoz, amit lélektanilag képtelen elviselni, mintegy tréningben tartja, hogy a várakozás ideje alatt el ne felejtsék, a borzalom cinkosaként alapfokú kiképzést nyújt.”4 Hajas a horror játékfilmekről írta a fentieket. A ma nézőjét már nem elégíti ki a műiszonyat, s mindinkább a dokumentumfilmekben keresi a lidércnyomást. De már a középfokú kiképzésen is sikerrel túljutott. Tán nem kell sok idő, hogy a (mégoly tökéletes) műfajt, médiumot magát is megunja-elutasítsa, s megirigyelje az ókori véres gladiátorjátékok, középkori kerékbetörések helyszíni nézőinek örömét…
