Az 1982-es Oscar-gálán Colin Welland színész-író felhágott a színpadra és a Tűzszekerek forgatókönyvéért járó szobrocskát az azóta sokat hangoztatott „jönnek a britek” („the british are coming”) kijelentés kíséretében emelte a magasba. Pillanatnyi elfogultságában kiejtett figyelmeztetése jóslatként nem állta meg a helyét, hiszen a későbbi években a britek inkább már csak jövögettek.1 De ha ott voltak, taroltak.
1981-ben a filmtörténet egyik legbefolyásosabb, legtöbbet idézett sportfilmje született meg. A legjobbnak járó Oscar-díjat magához ölelő producer a méltán hírneves David Puttnam volt, aki később, 1986 és 1988 között a Columbia Pictures élén olyannyira igyekezett a fősodor ellenében felkarolni a nem biztos pénzügyi sikert hozó alkotásokat, hogy végül távozni kényszerült, a Columbiát pedig bekebelezte a Sony – brit sikereiért azonban Erzsébet királynő lovagi címmel jutalmazta meg. Vangelis Papathanassiou zeneszerző ekkor nyerte egyetlen Oscarját a Tűzszekerek legendássá vált, fülbemászóan magasztos, lassításokra kiváló és szemtelenül nosztalgikus szintetizátorának cseppet sem bonyolult hangzásával, és Hugh Hudson rendezőnek – aki szobor nélkül tért haza – pedig ezzel az egyetlen alkalommal sikerült kivívni a nagyközönség csodálatát és a kritika elismerését, majd az Amerika háborúbannal (Revolution, 1985) mindkettőt egycsapásra elkártyázni.
A Tűzszekerek ízig-vérig brit produkció, ám amerikai szemmel nézve az 1982-es Oscar-mezőnyt, hazafiságban, keresztényi tanításokban és az antiszemitizmus elleni zászlóbontásban verhetetlen. Mindezek mellett a nemes célok elérésének reményében küzdő (edző) férfiak jellemét dicsőíti és a hagyományos angolszász akadémia mellett teszi le a garast, amely a kiváló minőségű tudományos és fizikai felkészítést egyaránt prioritásának tekinti. Nos, hol volt ettől a Reds / Vörösök, az On Golden Pond / Aranytó, az Atlantic City vagy Az elveszett frigyláda fosztogatói? Az Aranytónak tán még lett volna esélye az élen végezni, de Katharine Hepburn és Henry Fonda ragyogó színészi játéka nem tudta felvenni a harcot egy csapat fehér mezes fiatalember lassított tengerparti kocogásával, kiknek bokájára egy Vangelis-szinti ragasztott szárnyakat.
Colin Welland valós sporttörténeti események alapján írta meg a forgatókönyvet. Az 1924-es párizsi olimpián a 100 méteres síkfutást a cambridge-i egyetem zsidó diákja, Harold Abrahams nyerte, aki a félig arab eredetű Sam Mussabini edző segítségével készült a megmérettetésre. Az atlétika profi világából segítségül hívott edző szúrta ugyan az egyetem vezetőségének szemét, ám Abrahams mindent elsöprő nyerési és megfelelési vágyától megenyhültek az amatőr felkészülésben hívő, vastagnyakú angol arisztokraták. A zsidó fiúnak nem titkolt szándéka volt ugyanakkor az első világháború utáni angol társadalomban elharapozó antiszemita érzületek tompítása is.
Brit színekben versenyző ellenfele és egyben csapattársa a 400 méteres síkfutásban győzedelmeskedő és 12 évig Európában megdöntetlen rekordot felállító Eric Liddell skót misszionárius volt, akit a modern keresztény világ egyik legodaadóbb vallási harcosának tekint. Kínai térítői tevékenységét valahol Teréz anya munkásságának szintjén tartják nyilván, és halálának helyszíne zarándokok ezreit vonzza évente. Liddell az 1924-es olimpián megtudva a 100 méteres verseny selejtezőjének vasárnapra kitűzött időpontját, megtagadta a résztvételt s kijelentette, hogy az Úr napján ő nem versenyzik. Így alakult, hogy a trónörökös közbenlépése szükségeltetett a mélyen vallásos atléta hozzáállásának megváltoztatására, de Liddell makacssága, miszerint „Isten parancsa előbbre való, mint a haza dicsősége” közfelháborodást váltott ki, és a korabeli sajtó részéről felségsértés vádja érte az atléta-papot. Ezek a tények és események adják a film cselekményének gerincét, a többi dramatizáció.
Kettős visszatekintésbe ágyazódik a történet, a főhősök karakterét részben társaik méltatják. Harold Abrahams 1978-as halála és temetése nyújtja a kezdeti flashback-et, ebből fakad második keretként az olimpiára való felkészülés essexi szállodájában anyjához címzett leveleit fogalmazó Aubrey Montague emlékezős narrációja. Ez utóbbi a filmidő felénél, a Franciaországba való hajózással jelen idei aktualitást nyer, s a továbbiakban az olimpia versenyszámainak kronológiája érvényesül, így egy időre elfeledjük a ’78-as szomorú eseményt, amely végül visszatérve, a zsibongó, vállon hordozós ünnepi pillanatokat egycsapásra keserédes nosztalgiává simítja. Majd a tengerparti tömeges kocogás ismétlése zárja a mintegy 124 perces diadalösvény mozgóképesítését.
Míg a sportfilmek általában az egy ember-egy cél-egy győzelem síkján építik fel a narratívát, addig a Tűzszekerek két személy esettanulmánya, akik az egyéni nyerésvágy mellett nemes célokért szállnak versenybe. Politikailag korrekt módon ideológiáik nem feszülnek egymásnak, hanem végső soron kiegészítik egymást egy háború sújtotta világban, amely a hűséget és a becsületet tekintette minden erények legfontosabbjainak. Elveikhez ragaszkodó, becsületes és talpig hibátlan hősök mindketten, méltóak a kortársak és az utókor csodálatára, ezért oktatófilmnél kevesebb nem is készülhetett eme követendő férfiúi példaképek alfája-omegájáról. Természetesen nő és szerelem is felbukkan mindkettejük életében, azonban nem a klasszikus végcél vagy ármány képében, mint ahogyan e sztereotípiát a sportfilmek általában használják. Míg Abrahams nyurga buzgalma profizmusba vált át egy színésznő szerelmétől, kitartásától és tanácsaitól, addig Liddell húgának igyekszik bebizonyítani, hogy fizikai erejének versenyeztetésével találja meg a legrövidebb utat Istenhez.
Kevés a hely és az idő, hogy bemutatásra kerülhessen a több szempontból is precíz produkciós munka, a korhűség (Oscar-díj járt a jelmeztervezésért is) és a kiváló színészi gárda (John Gielgud, Lindsay Anderson, Nigel Davenport, Ian Holm – ez utóbbi Sam Mussabini-alakításáért cannes-i nagydíjat nyert). Külön fejezetet nyithatnék arról, hogy a cambridge-i és edinburgh-i jelenetek váltakozása miként állítja párhuzamba a zsidó diák és a skót lelkész küzdelmét. Megénekelhetném Liddellnek a versenyek utolsó méterein hátravetett fejét, és azt, ahogyan e mozdulat a hit, kitartás és erő mindent elsöprő gesztusává válik, illetve azt is, ahogyan a rendező számtalan szögből, jól lelassítva és zeneileg magasztosan aláfestve ismétli a célba éréseket, szentté avatva a győztest. Lényeges mozzanatok ezek, hiszen legközelebb a Rettenthetetlen tartja még ennyire szoros érzelmi kalodában a hősöktől és magasztos tetteiktől bármely pillanatban elszorulni kész szíveket. És az elszorult szívek Amerikája minden esetben aranyszobrocskára zárja az érzékeny húrokat pengető alkotók tenyerét.
1 A legjobb filmnek járó Oscar-díjat nyert (részben vagy teljesen) brit alkotások: Hamlet (1948), Híd a Kwai-folyón (1957), Arábiai Lawrence (1962), Tom Jones (1963), Egy ember az örökkévalóságnak (1966), Oliver! (1968), Tűzszekerek (1981), Gandhi (1982), Az utolsó császár (1987), Gettó milliomos (2008).
.jpg)
