Az 1982-es Oscar-gálán Colin Welland színész-író felhágott a színpadra és a Tűzszekerek forgatókönyvéért járó szobrocskát az azóta sokat hangoztatott „jönnek a britek” („the british are coming”) kijelentés kíséretében emelte a magasba. Pillanatnyi elfogultságában kiejtett figyelmeztetése jóslatként nem állta meg a helyét, hiszen a későbbi években a britek inkább már csak jövögettek.1 De ha ott voltak, taroltak.
Valljuk be, hadilábon állunk a filmzenével. Ha álmunkból verne fel a kultúrkommandó, nem biztos, hogy fejből elfütyülnénk a Rettenthetetlen vagy a Gladiátor zenéjét. Mintha a filmslágerek taktusai utcahossznyi hátránnyal indulnának a képekkel szemben. Időnként megveszünk egy-egy soundtracket, hogy lelkiismeretünket csillapítsuk valahogy, de azon túl csak a süket semmi. És akad néhány vakmerő, aki kapásból rávágja: Vangelis, James Horner, Hans Zimmer.
