A bárányka és a puliszka után a következő „helyi jellegzetességként” a fesztivál jelképe természetesen Drakula volt. „Nekünk megvan az igazi” – hangzott a fesztivál jelmondata, míg a fesztiválpromóban egy jámbor vámpír jelentkezett egy filmszerepre sok áldrakula között. Részletes beszámoló helyett következzen inkább egy kurta szemelgetés a változatos vetítési szekciók filmjeiből.
Olaszlecke kezdő románoknak
Carmine Amoroso: Cover Boy... L’ultima rivoluzione (2007)
A híradók tele vannak élelmes románjainkkal, akik Olaszországtól Spanyolországig szedik az epret, mossák a koszos tányérokat és autókat, és többé vagy kevésbé törvényes úton próbálnak valami kis tőkére szert tenni. Carmine Amoroso az első olasz rendező aki ezt a témát választja a Cover Boy... L’ultima rivoluzione című játékfilmje témájául. Csakhogy az autószerelő Ioan (Eduard Gabia) nem élelmes román. Ő románul a „fraier”, azaz lúzer kategória, akit arról is nehéz meggyőzni, hogy érdemes neki is felkerekedni és szerencsét próbálnia Olaszországban. Florin (Gabriel Spahiu), a barátja veszi rá, de egy váratlan fordulat következtében aztán mégis egyedül érkezik Rómába. Néhány napos kallódás után belebotlik a hozzá hasonlóan lúzernek született Michele-be (figyelem, férfinév, Luca Lionello), aki takarítóként dolgozik egy reptéren. A lassan feloldódó kölcsönös bizalmatlanság és a kialakuló barátság során kiderül, hogy idegennek lenni relatív dolog. Michele is ugyanúgy idegen Rómában, mint a román srác. (Később a munkaközvetítőnél is pontosan ugyanazokat a mondatokat mondják neki, mint Ioannak.) A másik kulcsmondat Florin részéről hangzik el, aki meleg férfiak kielégítésével próbál a Ioanénál lényegesen jobb keresethez jutni. „Így is, úgy is megaláznak. De próbálj meg mosolyogni, a kedvükben járni, akkor legalább jobban megfizetnek.”
Ioan és Michele egy idő után már arról álmodozik, hogy együtt elmennek Romániába és vendéglőt nyitnak majd a Duna-deltában. Ekkor jön be a képbe Laura, a fotós, aki úgy tűnik, végre értékeli Ioan tisztaságát. Fényképsorozatot készít róla, modellként működteti, „még mobiltelefont is adott nekem” – mondja Ioan. És szeretőjévé teszi. „Meddig fogsz fotókat készíteni rólam?” „Amíg megtalálom a tökéleteset.” Aztán elkészül a tökéletes fotó is, és a tiszta arcú Ioan fizikai és lelki értelemben is megalázva láthatja magát viszont egy divatház amúgy igen ötletes téli ruhakollekció-reklámján. A záróképben Michele és Ioan már Románia, az új ígéret földje felé autózik.
A rendező Amoroso egy interjúban kifejti, hogy hisz a mozi szociális küldetésében. Érzékeny filmjét több fesztiválon bemutatták és díjazták, az olasz kulturális minisztérium pedig a kiemelt társadalmi jelentőségű filmek sorába emelte.
Z. B.
A bérgyilkos és a betegbiztosító
Srdjan Golubovic: Klopka (2007)
A film után még sokáig nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy vajon én mit tennék egy hasonló helyzetben? A fiam beteg, azonnali műtétre szorul. A feleségem felad egy segélykérő hirdetést az újságban. Jelentkezik egy névtelen „jótevő”, aki hajlandó azonnal kifizetni a teljes összeget, egy kis szívességért cserébe: el kell tenni valakit láb alól. Elsőre könnyű azt mondani, hogy na, ezt azért nem. De a Melina Pota Koljevic és Srdjan Koljevic által írt forgatókönyv eléggé zseniális ahhoz, hogy bebizonyítsa, a dolog nem ilyen egyszerű. A háború utáni Szerbiában a kétségbeesés örvényébe kerülő szülők előtt, úgy tűnik, nincs sok választási lehetőség. Az Apa megteszi, amit meg kell tenni, de titkát megtartja magának. A pénz ellenben nem jön, a család pedig szép lassan darabokra hull. Aztán mégiscsak megérkezik a segítség, de onnan ahonnan senki sem várná. Pedig ez a lehetőség a film első jelenetében már ott rejlik, csak észre kellene venni.
A Nenad Teofilovic regényéből írt kiváló forgatókönyv mellett a Mladent, a beteg fiú apukáját alakító Nebojsa Glogovac nagyon intenzív jelenléte, szuggessztív játéka teszi még emlékezetessé a filmet. Miközben azon gondolkodom, hogy nekem egy ilyen esetben milyen választási lehetőségeim volnának, fokozatosan rájövök: a filmben nincsenek választások és lehetőségek. Golubovic egy tökéletesen felépített tragédiát tár elénk, amelynek minden mozzanata szükségszerűen következik az előzőből.
Z. B.
A nyolcadik utas a miniszterelnök
AFR – A miniszterelnök halála (2007)
Az AFR – A miniszterelnök halála egy hihetetlenül ütős ötlet: csináljunk egy áldokumentumfilmet a még élő dán miniszterelnök haláláról. Morten Hanz Kaplersnek be is jött a poén, Rotterdamban fődíjat vitt haza vele. De amíg egy poén elér Kolozsvárig, igencsak kiesik a kontextusból. Annyira, hogy a főszereplők és a politikai helyzet alapos ismerete nélkül legfeljebb pár kényszeredett vigyorra telik a nézőtől. Ha ugyanezt hazai szereplőkkel csinálná meg valaki, borítékolható lenne a botrány és az itthoni díjeső. De így ez a film valójában csupán kuriózum marad.
Pedig lehetne jóval több is, hiszen nagyon jótékony az a vehemencia, amellyel Michael Moore dokumentumjellegű filmjeire is reflektál: ha az AFR-t nem filmként nézzük, hanem jelenségként, vagy inkább egy jelenségre fényt derítő valamiként, akkor jóval több van benne, mint az idétlen, kamaszos röhögés, hogy most jól odamondtunk Anders Fogh Rasmussennek (ő a mostani dán miniszterelnök, a film címe az ő nevének kezdőbetűiből lett). Ez az a filmkészítés maga az eisensteini utópia: itt a munka a vágószóbában történik, nem a kamera előtt. A valóság darabjait egy kellőképpen ügyes montírozó-elme segítségével úgy lehet átrendezni, hogy egy teljesen más valóságot kapjunk. Ha mélyebben belegondolunk, igazából ijesztő a koncepció. Sőt, pánikkeltő, hogy mire képes a média. Igazán ideje lenne az IMDB-n, a műsorajánlókban, a videotékákban, a könyvekben stb. egy új kategóriát létrehozni a félreértések elkerülése végett: az áldoku-propagandavalóság-montázsreality kategóriát.
Amúgy nemcsak a miniszterelnök haláláról, hanem „vélt” homoszexualitásáról is szó van, és a dolgok csak súlyosodnak: a fiúszerető halálával a végére igazi összeesküvéselmélet-szaga lesz az egésznek. Vágásból kitűnő, dramaturgiából jeles, kontextusból elégtelen.
J. B. N.
A lefejezett film
Radu Gabrea: Cocoşul decapitat (2007)
A lefejezett kakas azon filmek közé tartozik, amelyeknek a legnagyobb erénye az, hogy léteznek. Ez az a fajta film, amit időnként leadnak majd közszolgálati tévéken: kicsit romantikus, kicsit világháborús-történelmi, kicsit fejlődésregény (azaz fejlődésfilm). Ami viszont megkülönbözteti a többi ilyentől: az erdélyi szászokról szól, egy bestseller adaptációja, Eginald Schlattner, egy igazi, vérbeli erdélyi szász evangélikus lelkész és író azonos című első regényéé.
A második világháború vége a forró helyzet és a meghasonlás ideje volt a dél-erdélyi szászok számára: német ajkúak lévén, szimpatizáljanak a Führerrel vagy sem? Főleg, ha egy szépecske zsidó kislány is involvált? És mi a teendő később, amikor egy tolvonással Romániából világháború-nyertes és Hitlerből ellenség lett? Izgalmas helyzet, igazából felfoghatatlan, hogy eddig miért nem íródott/filmesedett meg. Nos, most megfilmesedett, Radu Gabrea rendező és egy hatásosan hangzó (osztrák–német–magyar–román) koprodukciós apparátus jóvoltából.
Az eredmény azonban lehet, hogy alulmúlja a giccstelen, dísztelen, korszerű filmre kíváncsiak várakozásait. Gabrea a sokszereplős kosztümdrámák túlburjánoztatott, de kissé poros, oldschool-osan filmezett és vágott sablonos narratívájával él. Viszont talán az is igaz, hogy egy ilyen történetet nemigen lehetne másképp elbeszélni. De ha egyébért nem is, a századközépi erdélyi szász városhangulat életre keltésének egyfajta verziójáért és a szomorú tanulságért (ti. a szászok sorsa, kivándorlás, szétmorzsolódás) mindenképp érdemes megnézni.
J. B. N.
Dalí és Bunuel unokái
Gustave de Kervern–Benoît Delépine: Avida (2006)
A kortárs filmben hihetetlenül ritka, hogy valaki ennyire nyíltan vállalja fel a szürrealista mozgalom iránti vonzalmát. Persze, a mai napig szeretjük és emlegetjük Bunuelt, Dalít, Duchampot, Cocteaut meg a többieket, de a dogmás, (ál)dokumentarista, cineverités esztétika annyira rányomta a bélyegét a mai képi kommunikációra, hogy egy-egy ilyen film, mint az Avida (vagy pár évvel ezelőtt ugyancsak a TIFF-en láthatott Aaltra, ugyanezen alkotóktól) kellemes felüdülést jelent a szépen dekorált kosztümös filmek és a szüntelenül mozgó kamerás, YouTube-minőségű footage-ot használó elsőfilmek között.
Kéremszépen, a Gustave de Kervern–Benoît Delépine duó valószínűleg a legjobb dolog, ami történt a szürrealizmussal Lynch és Jodorowsky óta. Az Avidában egy végtelenül lecsupaszított, egyszerű, fekete-fehér világot kreáltak, melyben ugyanakkor átláthatatlan motivációk hajtják az embereket, és e motivációknak engedelmeskednek is. A vicc az, hogy a maga abszurd módján története is van a filmnek, márpedig nem is akármilyen, ám a lelkiismeretem egész egyszerűen nem bírná ki, hogy lelőjem a film slusszpoénját: csak annyit mondok el, hogy egy masszív Dalí-feature – de ez Dalí-rajongóknak nem lehet meglepetés, hiszen maga a filmcím Dalínak Bretontól kapott anagramma-becenevéből, az „Avida Dollars”-ból származik. A filmben amúgy színészként (mit színész: legendák jutalomjátéka, élő idézetek!) feltűnik a francia új hullám egyik nagy öregje, Claude Chabrol és a spanyol „pánista” Fernando Arrabal is: egy pár telehadart percet adnak hozzá a film amúgy szikár, verbalitásban (de humorban nem) lakonikus világához.
Tipikusan fesztiválfilm, a nagyközönség számára emészthetetlen, váltakozóan abszurd és groteszk, néha kínosan sokat mutat meg, néha furán keveset: egy kis neoszürreál, bohó gamatkodás. Egy hibás drágakő.
J. B. N.
Végleg szétválasztva
Christopher Smith: Severance (2006)
Végre úgy tűnik, hogy esély van arra is, hogy horror és vígjáték kombinációjából tűrhető műfajötvözet keletkezzen. Ehhez feltétlenül szükség volt arra, hogy valaki kivegye az amerikaiak kezéből az irányítást és megmutassa, hogy viszonylag intelligens módon is lehet kezelni az ilyesmit. Elkészült, élő példa erre a Severance című horror-vígjáték. A film során lépten-nyomon utalásokba botlunk, ami kellemes szájízt ad a folytatáshoz.
A történet egy céges csoportról szól. Hőseink egy kellemes „team-building” hétvége reményében Kelet-Európába vetődnek (a román–magyar határ közelében), ahol már az első percekben kiderül: a várva várt pihenés és kellemes kéjelgés helyett csupa szenvedésben lesz részük. A semmi rosszat nem sejtő csapatot a racionalitástól igencsak távol álló vadölő banda veszi kezelésbe, tipikus „egyesével hulló” tortúráztatás áldozatai lesznek.
A film több más hasonló jellegű (és nemcsak!) alkotásból is építkezik, és meglepő módon egy idő után nem a véres jelenetekre tevődik a hangsúly, hanem a szereplőkkel való szimpatizálásra. Régóta ez az első kreáció, ahol nem feltétlenül szánalmat akarnak kelteni a nézőben a szenvedő szereplők iránt, titkon mindenki szimpatizál valakivel. Minden megvan benne, dráma, horror, mégis túlnyomóan komédia. Van benne egy nagy adag Motel (Hostel), egy pici Dead End, egy parányi Aki bújt, aki nem (Jeepers Creepers), nyomokban egy kis Deliverance. Humora a The Office-ból merítkezik, valamint többször is utal a Dr. Strangelove-ra, és konkrétan rekonstruál a Leone-féle A jó, a rossz és a csúfból (Il Buono, il brutto, il cattivo). Talán épp e miatt az összetettség miatt lesz élvezhető ez az amúgy tipikusan idétlen műfaj-kombináció.
Lépések kettesben
Matias Bize: En la cama (2005)
Az alig másfél órás filmben végig egy párocskát látunk – az ágyban vagy a fürdőkádban, egy szűk motelszobában. Egy egyéjszakás kalandról van szó – csak a film eleji szeretkezés után tisztázzák egymás nevét –, amelyik végig magában hordozza a folytatás lehetőségét – a félelmet attól, hogy érzelmileg kötődjenek egymáshoz – és lehetetlenségét is – a lány hamarosan férjhez megy, a fiú külföldre utazik. Az ésszerűség által megkövetelt érzelmi távolságtartást olyan képi finomságok fejezik ki, amelyek – a szó szoros értelmében – alig láthatóak, inkább hangulatteremtő erővel bírnak: az előtér berendezési tárgyai a kamera elé kerülnek, kivehetetlenül (nem is kell tudnunk, hogy mik ezek a foltok), hiszen az élesség a hátterükben játszódó eseményekre koncentrál, mégis kitűnő erővel érzékeltetik a szereplők szemünk előtt hullámzó viszonyát. A film vége nyitott: nem tudjuk meg, hogy az utolsó percekben elszenderülő pár mire szánja el magát másnap reggel.
Az En la cama „szép” film, köszönhetően a szereplőválogatásnak, a valószerűre szerkesztett párbeszédeknek és a kitűnő operatőri munkának. A kézikamera használata ugyanarra az imént említett kettősségre játszik rá, egyszerre fejezi ki a helyzet (bűnös?) szépségét és feszültségét, az ismerkedés, a kíváncsiság és a tartózkodás játékát, egymás felfedezésének a kalandját: szűk szekondok és arcról készült nagyközelik követik egymást, amelyeket csak ritkán, a feszült pillanatokban vált fel totál a két szereplőről. A vágás pörgő ritmust, mozgalmasságot kölcsönöz a filmnek, pillanatig sem lesz unalmas a szűk térbe zárt két szereplős játék, amely miatt – saját bevallása szerint – a fesztiváligazgató Mihai Chirilov a Pas în doi szekciót létrehozta.
B. K.
A bolygó portugál
Tiago Guedes, Federico Serra: Coisa Ruim (2006)
A TIFF-műsorfüzetben azzal hívták fel a figyelmet a Coisa Ruim (magyarra talán Vérengzésre fordítható) című portugál filmre, hogy „ki gondolta volna, hogy a portugálok rémfilmeket is készítenek”? A film megtekintése után magam is úgy éreztem: a portugáloknak egyszer csak eszébe jutott a kérdés, hogy miért is nem gyártanak ők horrort. Elvégre minden adott hozzá: jelentős katolikus-misztikus hagyomány, erősen élő népi babonák, vidéki kúriák-kastélyok. Így jöhetett létre a Vérengzés, amely korrekt módon elkészített kísértethistória – körülbelül tízezredik a filmtörténeti sorban.
Az alaptörténet ismerős: egy fővárosi család feje elhatározza, hogy ideje kiköltözni a frissen örökölt vidéki kastélyba, feleségestül, gyerekestül, unokástul. A kastély történetesen olyan vidéken fekszik, ahol élénken élnek a paranormális, babonás jelenségekbe vetett paraszti hiedelmek, és dívik az ördögűzés gyakorlata. Itt is a racionális, urbánus, felvilágosult gondolkodás – melyet főként a családfő és a nemrég kihelyezett fiatal katolikus pap képvisel – ütközik meg a tradicionális, a természettel és a természetfelettivel bensőséges kapcsolatot ápoló szemléletmóddal – amelyet elfogad az idős helyi plébános is. Évszázados átkok kísértenek, megelevenednek a múlt fantomjai, mélyen elásott, öröklődő sérelmek törnek a felszínre – hogy kiderüljön, az intellektus most sem mindig elég a világ bonyolultabb természetének megértéséhez.
A Vérengzés visszafogott, realisztikus ábrázolásmódot használ, és alig épít a műfaj kötelező kellékének számító sokkeffektusokra, az idegborzolás bevett stíluseszközeire. Nem lesz belőle a portugál Ördögűző – de azoknak, akik szeretnének másfajta, finomabban és érzékenyebben felépített (bár nagyjából konvencionális történetet kínáló) horrorfilmet látni, mindenképpen ajánlott.
P. A. Zs.
Család ellen nincs orvosság
Sebastián Campos: La Sagrada Familia (2006)
A család hol nagy csatározások színtere, hol elfojtott indulatok és ki nem mondott érzelmektől feszült, fojtogató közeg. A kezdő rendezőktől a rutinos ’nagyöregekig’ szinte mindenki szívesen szövi bele saját családja történetét a filmjeibe, aminek köszönhetően a családi dráma külön szubzsánerré nőtte ki magát. Az elsőfilmes Sebastián Campos chilei rendező minimális költségvetéssel, három nap alatt forgatta a három nap (egy Húsvét három napjának) eseményeit feldolgozó történetét. Kicsit dogma filmes, kicsit homevideo jellegű alkotás ez egy egyszerű, ám sok lehetőséget hordozó drámai alaphelyzet, ami a javarészt improvizált dialógusokból bontakozik ki. Egy átlagos, jómódú családról van szó, ahol az apa, Marco menő építész, a mama pedig a család lelke, még ha zavart is egy kicsit a lelkem (mindenütt nyulakat lát), és a fiú (szintén Marco), aki szeretne ugyan felmutatni valamit, de úgy látszik képtelen apja nyomdokaiba lépni. Ahhoz, hogy egy kialakult kényes belső egyensúly megboruljon, szükség van valami külső tényezőre.
Ezt a funkciót ezúttal a fiú barátnője, Sofia, az érzéki színészpalánta tölti be, aki szókimondásával, excentrikus viselkedésével, erotikus kisugárzásának teljes tudatában ugyancsak ’nagy zavart kelt az erőben’. A csendes húsvéti ünnepből családi tűzfészek lesz, különbözőképpen kezelt indulatokkal és gyakorta pengeéles szóváltásokkal. Mindez azonban a minimalista eszközöknek és a lecsupaszított ábrázolásmódnak köszönhetően annyira hétköznapinak és jelentéktelennek tűnik, hogy akár érdektelenné is válhatna, ha az ember már csak alaptermészeténél fogva is nem szeretne másokat kukkolni. A problémákat látva pedig sokszor még szerencsésnek is érezhetjük magunkat.
Nagyi a szexklubban
Sam Garbaski: Irina Palm (2007)
Egy felejthető nagyjátékfilmes próbálkozás után Sam Garbarski az Irina Palm berlini és más fesztiváljelöléseivel kétségtelenül beírta magát a filmes köztudatba.
A tragikomédia alapkérdése önmagában egyszerű, a rá adott válasz viszont annál furcsább: mit tehet egy nagymama, ha kis unokája életmentő műtétjére nincs elég pénze a családnak? Munkahelyet keres. Ha nincs más, akár egy night klubba is elszerződik. Titokban természetesen. Azt hiszem, nem túlzunk, ha Maggie-t Marianne Faithfull élete eddigi legszebb alakításaként emlegethetjük: alakja egyedül uralja a filmet a gyengén körvonalazott mellékszereplők között. A kolleganővetélytárs szerepében feltűnő Gryllus Dorka leleményesen és hitelesen játszik. A hősnő Maggie a szemünk előtt megy át a kétségbeesés minden fázisán, aztán egész alakja a mérhetetlen undort és szégyenérzést hordozza afelett, hogy férfiakat kell maszturbáltatnia a bordély falán keresztül. Sötét humor forrása az a pillanat, amikor eljut a rutinig – munkaruhát, termoszban teát és szendvicset visz be magának a munkahelyére, és miután a technikát tökéletesen elsajátította, munka közben nyugodtan olvas. A család felháborodása és a gonoszkodó barátnők közepette őszike szerelem jutalmazza igyekezetét: Miki, a bordélyház melodrámai figurájú tulajdonosa beleszeret Irina Palm fedőnevű sztáralkalmazottjába. A dolgok igazi hollywoodi módra rendeződnek el tehát: a gyermek számára összegyűl a pénz, s még a kibírhatatlan meny is megenyhül az önfeláldozás láttán. Nem derül ugyan ki, hogy a gyerek műtétje sikerül-e, de a magányos Maggie előtt felcsillan egy esély a boldogságra.
B. K.
Szilikonagy
Theo van Gogh: Interview (2003)
Theo van Goghot nálunkfelé főként két dologról szokás beazonosítani: egyrészt arról, hogy Vincent van Gogh leszármazottja, másrészt pedig, hogy ő volt az a holland filmrendező, akit 2004 novemberében meggyilkolt egy fanatikus muzulmán, az iszlám nők megalázó helyzetéről készített filmje miatt (a filmet magam is láttam, mai napig képtelen vagyok felfogni, hogyan válthatott ki ilyen gyilkos dühöt).
A nemek közti viszonyok alakulása, férfi és nő „örök harca” egyébként is visszatérő témája a néhai hollandus direktornak: Interjú című, 2003-as filmje figyelemreméltó módon kezeli a problematikát. Pierre Peters, a jó-nevű politikai újságíró azt a feladatot kapja, hogy készítsen interjút a szappanopera-fogyasztók kedvencével, az igencsak vonzó filmsztárral, Katjával (akit – kiváló húzás – egy valóban népszerű holland üdvöske, Katja Schuurman játszik, mintegy önmagát alakítva). Pierre-nek egyáltalán nem fűlik a foga az egészhez, különben is épp most bukik meg a kormány, s maga sem gondolja, milyen izgalmas este kerekedik ki a bulvárosra tervezett interjúból. Az ímmel-ámmal összehozott beszélgetés hamarosan izzó szópárbajjá válik, nőiségről és férfiasságról, a sztárlét látszatairól (Katjának csak a melle, vagy az agya is szilikonból van?) és a „real life” árnyoldalairól – a szerepek felcserélődnek időnként, s nem kerülhető meg a szexualitás hangsúlyos tematizálódása sem. Theo van Gogh kiváló dramaturgiai érzékkel építi fel filmjét, az Interjú igazi kamaradráma, amely képes másfél órán át fenntartani a feszültséget – egyetlen szobában játszódó történet keretében, két szereplő erős jelenlétével.
Csak azt a véget, csak azt tudnám feledni: a rendező odadobja egy – meg kell vallani: ötletes – poén kedvéért mindazt a drámaiságot, amit képkockáról képkockára épített fel. Kár érte, megért egy mozgóképes misét.
P. A. Zs.
Na de kit érdekel?
Jaime Humberto Hermosillo: Intimidades de un cuarto de bano (1989)
Érdekes ötletből indul ki a film. Úgy tűnik, célja leplezetlenül megmutatni a fürdőszobák rejtett titkait, családtörténetet elmesélni olyan szemszögből, amelyből nem lehet hazudni. A kamera végig a tükör „helyén”, mozdulatlanul. „Innen nézve”, hosszú snittekben látjuk a karcolatszerűen rövid családi tragédiát, a fürdőszobában jövő-menő szereplőket, az ide-oda tologatott használati tárgyakat. A film egyszerre csalogatja elő a minden nézőben ott rejtőzködő voyeurt, és gátolja meg a néző azonosulását a szereplőkkel: megszoktuk, hogy a film a mozgó kamerával vonz bele saját világába, a tükör mozdulatlansága viszont nem enged megfeledkeznünk arról, hogy „fiktív valóságot” látunk. Ez a kettősség és a film alapötlete tehát kimondottan érdekes, de óhatatlanul felmerül a kérdés: minek? Mire jó, ha látom, hogy az ötvenes anyuka tisztasági betétet cserél? Minek kell látnunk, hogy a fiatal férj megerőszakolja a feleségét a zuhany alatt, vagy hogy a papa a vécén ülve maszturbál? Miért kell mindezt végignéznünk, ha a film egyetlen tanulsága (poénja?) az, hogy az élet fabatkát sem ér, ha nem megy az önkielégítés egy olyan helyiségben, ahol azelőtt meghalt valaki? A film azzal kecsegtet, hogy igazi drámákat fog leplezetlenül tálalni – és ugyanezen vérzik is el: a vászonra emelt hétköznapi történetek vége poénnak és megoldásnak egyaránt gyenge.
Roeg rögös fogadtatása
Nicolas Roeg: Walkabout; Don’t Look Now; Puffball
A TIFF-szervezők egyik jó ötlete a minden évben eljátszott 3x3-játék, azaz három rendező három-három filmje. Az idén az egyik rendező a régi motoros Nicolas Roeg volt, és ennél jobb húzása alig lehetett volna a TIFF-nek, ugyanis így a nagyérdemű egyszerre lehetett szemtanúja a legújabb Roeg-film világpremierjének (ami nem kis szó, Kolozsváron vetíteni először igazi közönség előtt) és két igazi klasszikusnak: a Vándorregének (Walkabout) és a Ne nézz visszának (Don’t Look Now).
A Vándorrege azért lenyűgöző film, így harmincöt év után is, mert úgy tudja légiesíteni a narrációt a képek javára, hogy egy percig sem érezhető üres művészkedésnek vagy unalmasnak. Talán ebben a filmjében látszik a leginkább, hogy Roeg operatőrből lett rendező (itt még ő kezeli a kamerát is): egy izgalmas beállításért képes feláldozni az elbeszélés logikájának nagy részét. Nem mintha a sztori nem lenne izgalmas: két testvér, egy kiskölyök és egy már cseperedő kamaszlány kényszerülnek hosszú vándorlásra az ausztrál sivatagban, miután apjuk főbelövi magát. Mikor már éhen/ szomjan halnának, találkoznak egy igazi aborigin bennszülött fiúval, aki épp rituális úton (ez az a bizonyos Walkabout: egy átmeneti rítus, a férfivá válás útja) van, és elkezd „udvarolni” a fehér kislánynak, amely udvarlás persze tragikus véget ér.
A film a korához képest roppant merész: tele van a korra jellemző intellektuális, levegővételre időt nem hagyó montázzsal (itt látszik, honnan tanult Innaritu), igazi állatmészárlás-jelenetekkel (kíváncsi vagyok, ezt hogyan oldaná meg Roeg most, a mai törvénykezésekkel) és a forgatáskor mindössze tizenhat éves Jenny Agutter frivol meztelenségét felhasználó gyönyörű lírai montázsszekvenciákkal.
Ha a Vándorrege „mindössze” egy filmtörténeti csemege, akkor a Ne nézz most viszont egy igazi kultusz-klasszikus. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy éppen az idén fogják bemutatni a hollywoodi remake-jét (sajnos – teszi hozzá a rimékekben jártas rajongó, de legalább ilyenkor az új film körüli felhajtás jótékonyan hat az eredeti nézettségére is).
A filmet, horribile dictu, nem a mesteri operatőri munkáért, vagy a furfangos, hátborzongató helyzetteremtő-pszichologizáló erejéért, vagy épp a velencei játékteret addigi megkövesedett formájától eltérően, meglepően eredetien felhasználó mivoltáért szokták emlegetni, hanem a Donald Sutherland és Julie Christie szexjelenetért, amelyről a mai napig azt rebesgetik, hogy talán igazi volt (akkor pornónak számít?).
Talán a fesztiválon (és mindhárom filmje vetítésén) jelen lévő, öregecske, de hihetetlenül nyitott és kedves, humoros Roegnek sem esett a legjobban, hogy mindenki arra kíváncsi, hogy Sutherland mit csinált Julie Christie-vel. Az életműdíjnak viszont talán jobban örült: a nemsokára hetvenkilenc éves rendező mindenestre tanúja lehetett a Pöfeteg (Puffball) felemás fogadtatásának.
Igazi közönségmegosztó film a Puffball – nem mintha nem lenne meg benne minden, amiért szeretjük Roeget: explicit, de mégsem gusztustalan szexjelenetek; pszichedelikus-paranormális jelenségek ügyesen becsúsztatva a mindennapi valóság mikrotörténéseibe; a hely szellemével (vagy szellemiségével) konfliktusba kerülő pár stb. De mintha a több mint tíz éve nagyjátékfilmet nem készített rendező tényleg megöregedett volna kicsit: a maga korában a legintuitívebb montázsokat elkövető Roeg stílusa most mintha lassú, döcögős volna, legalábbis azon trendibb dolgokra számítóknak, akik kimenekültek a vetítésről.
A film tartalmaz néhány fölösleges elemet (Donald Sutherland például igazából csak a saját maga idézete) és néhol logikátlannak tűnik, de a vicc az, hogy nagyjából ugyanezekkel a vádakkal illették Roeg azóta sikeressé vált filmjeit is a maguk idejében. Mindenesetre a Ne nézz most után már nem igazán tud nagyon újat mutatni, legfeljebb egy picit keresztezi azt a Boszorkányokkal és a Peckinpah Szalmakutyáival. Nem zseniális film, hanem az a fajta, amit a DVD-kiadás érlel meg igazán, nem a mozi popcornzajos, sokat elváró atmoszférája. Amúgy ez is adaptáció, Fay Weldon azonos című regényéé, és az érdekessége az, hogy az írónő fia, Dan Weldon írta a forgatókönyvet.
Aki szereti a kicsit régimódi, archetípusoktól sem visszariadó történetmesélést, az eklektikus műfajkeveredést, és a brit műgondot, annak kellemes két óra lehet a Pöffeteg. Ilyen szempontból teljesen beillett a két másik film közé, egy kis nosztalgikus szigetet alakítva ki a fesztiváltengerben.
J. B. N.
