Három cowboy lovagol a kanyonban. Joe aranyon, Bill ezüstön... és Charles Bronson. Bruce Willis pedig egy rozsdás pléhből készült remake-en poroszkál Charles után.
A lehető legrosszabb pillanatban érkezett az amerikai mozikba a Death Wish-remake. A pár héttel azelőtti, Valentin-napi parklandi tömeggyilkosság kicsit más volt, mint a többi, és nemcsak azért, mert a szinte menetrendszerűen következő amerikai iskolai lövöldözések zöméhez képest sokkal több halottja volt, hanem mert úgy tűnt (és még mindig úgy tűnik), hogy ez a shooting lehet az utolsó csepp Amerika fegyverviselési poharában, egyre többen követelik a lőfegyverek betiltását, a túlélők minden eddiginél hangosabban mernek és tudnak megnyilvánulni. Amúgy sincs könnyű dolguk a mostani elnök alatt, erre meg jön egy Eli Roth-hoz hasonló bunkó, és csinál egy ilyen NRA-felszopó filmet azzal az ürüggyel, hogy ez most az 1974-es, Charles Bronsonos Bosszúvágy remake-e lenne. Hát nem az.
Figyelem, innentől kezdve spoilerek lesznek! Az eredeti Bosszúvágy sem volt egy túlcizellált, szépelgő, akadémai syllabusokat kitömködő alkotás (sőt, valljuk be, igazából leginkább B-filmként állta meg a helyét, és kultusza is innen származik), de volt benne valamiféle törekvés egy fájdalomból és összetörtségből a fegyver mögé menekülő férfi karakterének felépítésére; ember, média és hatóság viszonyának bemutatására; az önbíráskodás kicsírázásának megfigyelésére. Darabossága őszinte volt, Bronson cserzett arca pedig egy olyan vászon, amire pont egyenletlensége miatt könnyű felvetíteni egy ilyen bosszúnarratívát – s mindez viszonylag kevés öncélú brutalitással és macsósággal volt megoldva. Namostmár ehhez képest a rimélyk mintha csak egy ürügy lenne némi Roth-féle vérengzéshez, ami viszont sokszor önmaga paródiájába fordul át, sőt – főleg egy ilyen lövöldözős botrányoktól terhelt légkörben – egyenesen fullasztó, annyira, hogy meg is fullasztja a filmet. Az új alkotás 15 perccel hosszabb a réginél, és pont az utolsó 15 perc a legkínosabb. Amikor már látszik, hogy ez csak ilyenebb lesz.
A neveket megtartották, a protagonistát most is Paul Kersey-nek hívják (és jól teszik, hiszen – legalábbis az eredetiben – igazi pálfordulásban van része), csak építészmérnök helyett orvos, sőt, sebész lett. Ez nem is lenne rossz ötlet, mármint egy gyógyítóból gyilkossá avanzsáló szaki története – és a film fénypontjának számító montázsszekvenciában rá is játszanak erre az alkotók. De nagyjából ez az egyetlen használható újításuk. Az eredeti filmben Kersey nem direkt a felesége gyilkosait keresi megszállottan, hanem fájdalomtól elborulva egyszerűen csak igazságot – vagy igazságtalanságot – akar (vissza)szolgátatni. Pont ebben a randomságban, látszólagos összevisszaságban állt a figura különös, kaotikus bája, mintha egy kozmikus karma lépne működésbe általa. Úgy lő, mint egy megtört westernhős. Ehhez képest Willis valami borzalmasan gagyi forgatókönyvírói stikliknek (értsd: véletlen egybeesések – a modern író deus ex machinája) köszönhetően hamar vérszagot fog, és célirányosan indul el az ügyet felgöngyölíteni. Csak annyi a baj, hogy ő nem Liam Neeson, ez a film meg nem az Elrabolva (Taken).
Másik. Charles Bronson 44 évvel ezelőtti figurája egy fegyverviselést tudatosan megtagadó háborús veterán volt, aki gyerekkori traumák miatt nem akart fegyvert fogni, de egy texasi kirándulás alkalmából szinte rá lett tukmálva egy pisztoly – innen pálfordulása, miután véletlenül először használja sikeresen. Nem egy ready made Dirty Harry, hanem a making of. Bruce Willis viszont több percnyi nevetségesen átlátszó NRA-agymosásnak van kitéve (NRA – National Rifle Association, az amerikai lőfegyverlobbi), mielőtt fegyvert vásárol, militáris pokoljárása végén pedig mitadisten, megdicsőül, férfivé avanzsálódik, legalábbis a neje ügyét göngyölítgető nyomozó szerint, aki a végén szinte hálás szemekkel pillant az önbíráskodó emberre, az agyvelőt szemrebbenés nélkül kiloccsantó, a kínzást láthatóan élvező doktorra. Mégegyszer, tisztábban: aki nem vásárol fegyvert, az nem férfi, és nem tudja megvédeni a családját, és mindez a rendőrség támogatásával. Elég kellemetlen üzenet 2018-ban, amikor csak az idén 23 gyerek halt meg különböző iskolai lövöldözésekben, és még nincs is Húsvét.
És akkor végül a színészek. Bruce Willis egy színjátszórobot. Bizonyos jelenetekben annyira sem meggyőző, mint a háttérben sugárzott gépfegyver-reklámok arcai. Onnantól, hogy rájövünk: direkt a feleség gyilkosai után ered, a film érdekessége zuhanórepülésben konvergál a nullához. A trancsírozásokért sem érdemes beülni, hiszen nincs annyi belőlük, hogy egy becsületes horrorjelenet kijöjjön belőle. Ami jó volt a B-filmesség bájában 1974-ben, azt az akkori Death Wish megvalósította, ami pedig rossz a B-filmekben, azt a mostani Death Wish mind egy szálig prezentálja. És már csak annyi maradt hátra, hogy egy B-poént elsüssek a film eredeti címével kapcsolatban: mire Bruce Willis eljut a zárósnittig, hogy reprodukálja a híres ujjalcélzós gesztust, a néző már csak a saját halálát kívánja. Érted: death wish.
