Csaknem két éve készült egy nagyszerű HBO-s dokumentumfilm a budapesti Gyermekvasútról Reményvasút címmel, mely korántsem a kommunizmus idejében még Úttörővasút néven futó intézmény történetét, hanem az ott dolgozó gyerekek egyikének nehéz életkörülményeit mutatta be, a vasutasmunkát pedig egyfajta, valóságtól elzárt menedékként ábrázolta. A Fiú a vonaton című dokumentarista elemekkel dolgozó játékfilm egyrészt ennek a menedéknek az elvesztéséről szól, másrészt kíméletlenül boncolgatja a kérdést: köteles-e egy dokumentumfilmes százszázalékos mértékben valósághűen vászonra vinni a választott témát?
Mivel már a filmtörténet egyik első dokumentumfilmjeként emlegetett 1922-es Nanuk, az eszkimóról is köztudott, hogy rengeteg kreált szituációt és megrendezett jelenetet tartalmaz, a legtöbb dokumentumfilm-rendező – Flaherty-től Michael Moore-ig – a fenti problémafelvetésre valószínűleg egy másik kérdéssel válaszolna: érdemes-e egyáltalán törekedni erre? Még inkább: érdekes-e egyáltalán a valóság olyan mértékben, hogy egy az egyben filmre vigyük?
A leginkább kísérleti filmes terepen mozgó amerikai producer, Roger Deutsch második egészestés mozijának önmagáról mintázott dokurendező főhőse, Roger (James Eckhouse) mindhárom kérdésre határozott nemmel felel. Már csak azért is, mert kénytelen azzal szembesülni legújabb, egy teljes éven át készült filmjének budapesti premierjén, hogy a befogadhatóság megkönnyítése érdekében alkalmazott „valósághamisítására" is csupán tíz-húsz ember kíváncsi. Érdemben pedig talán csak egy: János (akit az elsősorban kiváló rövidfilmjeiről ismert függetlenfilmes, Tóth Barnabás alakít), Roger első dokujának kisvasutas főszereplője, aki azóta ugyan felnőtt, de még mindig foglalkoztatja a kérdés, hogy miért állított róla Roger valótlan dolgokat, hús-vér ember helyett miért fiktív karakterként kezelte a filmjében.
János ezért a premier másnapján felkeresi Rogert a hotelszobájában, és afféle pszicho-thrillerekből már jól ismert, levakarhatatlan, a múltbéli traumára (kirúgták a Gyermekvasúttól, mert munka közben produkálta magát Roger kamerájának) rögeszmésen választ követelő stalker-figuraként egy meglehetősen kellemetlen utazásra invitálja.
A Budapest szépségéért rajongó Roger pedig a főváros külterületein, környező kistelepülésein vezető, olcsó horror-panelekkel (pl. kifogy az üzemanyag az autóból egy erdő kellős közepén; találkoznak a tahitótfalui kiskocsma kártyázó, olcsó sört vedelő alkeszeivel stb.) teletűzdelt autóút során egyszerre kap tágabb, nyugtalanítóbb képet arról a világról, amiről eddig csak hitte, hogy ismeri, és döbben rá arra, hogy valóságábrázolásra törekvő alkotóként felelősséggel tartozik szereplői iránt.
Ne gondoljuk azért, hogy a Fiú a vonaton egy műfajilag véresen komolyan vett pszichológiai thriller. Annak ellenére ugyanis, hogy Deutsch mesterien adagolja a feszültséget, sőt, filmjét valamilyen szinten akár a Tortúra kisköltségvetésű leszármazottjának is nevezhetnénk, egyrészt jócskán hagy elvarratlan szálakat (pl. nem derül ki, mi a kocsmában felbukkanó operaénekesnő szerepe a sztoriban, de az igazoltató rendőr által említett titokzatos gyilkosságra se kerül fény, pedig a személyleírás alapján egy Rogerhez kísértetiesen hasonló férfi követte el), másrészt arra is ügyel, hogy a parás pillanatokat rendre abszurd humorral oldja. Mégsem nevezhetjük a Fiú a vonatont thriller-paródiának, ugyanis a néha pattanásig feszül (János sokáig nem mondja meg, miért kényszeríti Rogert sírásásra), máskor már-már a burleszket súroló (a bepánikolt Roger elrejti a János kocsijában talált pisztolyt az erdőben) hangvétel sosem nyújt valódi felszabadulást. Rogerhez hasonlóan a vicces helyzeteken is inkább csak kínunkban tudunk mosolyogni, emiatt az igencsak nyugtalanító érzés miatt pedig sosem tudjuk megjósolni, milyen irányba is halad, melyik műfajhoz passzoló fordulatot is vesz majd a cselekmény.
Mivel pedig a saját, múltbéli „bűnével" szembesülő Roger − egyfajta védekező mechanizmusként − kamerájával végig dokumentálja a tortúrát, elkerülhetetlen a felismerés, hogy Deutsch azért teremt ilyen csapongó atmoszférát filmjéhez, hogy Rogerrel, a rendező alteregójával azonosulva átérezhessük az alkotói folyamat sokszor torokszorító, felőrlő, bedaráló és csak nagyon ritkán felszabadító mivoltát. Ezzel a Fiú a vonaton olyan filmtörténeti mérföldkövekkel említhető egy lapon, mint a Wenders-féle A dolgok állása vagy Fellinitől a 8 és 1/2. Kár, hogy előreláthatóan éppolyan kevés nézője lesz a mozikban, mint főhősünk legújabb filmjének...
