Rozsdás kútból előbukkanó periszkóp, düledező fakunyhó, belül limlomokból összetákolt tréfás szerkezetek, önműködő ágy, ami egészen az ablakig repíti ébresztéskor a nagypapát. És közben sodró ritmusú zenére feltartóztathatatlanul száguld egy világoskék Trabant. Mindez egy Isten háta mögötti, összetéveszthetetlenül kelet-európai faluban.
A kusturicás őrület ismét beindult, és valamitől sokadjára is működik. A Balkán vaskos karikatúrája ezúttal is hálás terep az évek óta Franciaországban élő rendező számára.
Nagyapa és 14 éves unokája derűs nyugalomban éli mindennapjaikat ebben a diktatúra és a vadkapitalizmus határán megrekedt mikrovilágban, amit egy enyhén szólva elvirágzott szépasszony, néhány helyi alkoholista, és egy lehetetlent nem ismerő kérő színesít. És nem utolsó sorban Gimbal, a cirkuszi mutatványos, akit az első negyedórában kilőnek egy ágyúból, majd neonkék Superman-jelmezében gyakorlatilag végigrepüli az egész filmet, a legváratlanabb helyzetekben suhanva keresztül egy-egy jeleneten.
A Kusturica-filmek védjegyei, a fékeveszett lendülettel száguldó fantázia és vele együtt dübörgő zene, a párhuzamosan futó és egy fegyverropogtatós, kollektív őrjöngésig fajuló katarzisban találkozó szálak, a szürreális látványvilág és meseszerű cselekmény egy sokadik Balkán-történetben is frappáns egységgé állnak össze.
A rendező kendőzetlenül helyezi ebbe a kontextusba a népmesék klasszikus fordulatait: a békés idill felvázolása után a főhősnek – aki esetünkben a 14 éves Tsane – válogatott megmérettetéseken kell átesnie a férfivá váláshoz. Öregedő nagyapja elküldi feleséget szerezni a városba, ahol a lányok rövid, szűk ruhákban járnak, és ahol természetesen felbukkannak a Kusturica-filmekből elmaradhatatlan rosszfiúk, akik pont ugyanúgy néznek ki, pont ugyanazokkal a gesztusokkal és ugyanarra a zenére buliznak az autó anyósülésén, akár néhány éve a Macskajajban. És a végére persze minden sikerül, akár a mesékben: akadnak szövetségesek két ötletes erő- és életművész formájában, és akad feleségjelölt is, akit annak rendje és módja szerint ki kell menteni a rosszfiúk kelepcéjéből, mielőtt prostituáltat faragnak belőle a helyi mulatóban.
Eközben Nagyapa otthon a közelgő esküvőre készülve harangot önt, amit szintén nem mindennapi tortúrák árán húznak föl a helyére. A film talán legeltaláltabb jelenete ez, amiben a harangon és a harangkötélen le-föl himbálózva vágják egymás fejéhez az extanítónővel hajdani, talán még pislákoló szerelmük kudarcait.
A sok szálon futó cselekmény összetartó motívuma az a barkácsolt, ötletesen, a legkülönfélébb maradékokból összefércelt és a selejtekből új életre kelő világ, amiben hőseink mozognak. A lakóbuszból mozgó erőddé avanzsált szállás, a Verne szürreális látványvilágát idéző falusi ház, a tiritarka zsibvásárra emlékeztető város, sőt lakói is barkácsoltak: karaktereik néhány gesztusra, egy-két jó poénra és két-három, lehetőleg ellentétes érzelmi töltésű alaptulajdonságra épülnek.
Két órányi felhőtlen móka és kacagás, önmagunk összekacsintó kiröhögése persze jóleső érzés, de az 54 éves bosnyák mester Balkán-vízióját látva egyre határozottabban fogalmazódik meg a kérdés: ilyen-e valójában Kelet-Európa? A filmet látva ilyennek fogják-e gondolni nyugat-európai honfitársaink a világnak ezt a szegletét? És főként mi miért szeretjük ebben az eufemizált ködben látni Kelet-Európát, miért esik olyan jól elhinni, hogy itt kizárólag a letisztult sorsszerűség és a játékos fantázia mentén élik az életüket az emberek? Miért tölt el olyan megnyugtató tudattal, hogy az ellenségek valójában nem is ellenségek, és a harcok sem valódi harcok, sokkal inkább egymást ugrató mókázások, ahol a gránátdobálós, ágyúsütögető csatákban természetesen senkinek nem esik komoly bántódása, legfeljebb nagyon viccesen bukdácsol végig egy hordóba szorulva a domboldalon vagy esik bele sokadjára ugyanabba a földből váratlanul felnyíló csapóajtóba, akár a tizedik bőrt is lehúzva ugyanarról a poénról, amin persze tizedjére is térdünket verdesve nevetünk. Vajon mi az oka, hogy ennyire vevők vagyunk Kusturica modern Balkán-burleszkjeire?
