Szürrealista balett, amelyben a vörös, a vér színe dominál, hogy egy műtét képeinek rideg valóságát oldva nyissa a Summer Rain című filmet – ez a halállal való tánc nem csak a film végkimenetelét vetíti elő, de a balett (pontosabban egy balett-táncosnő) játssza majd a főszerepet a műtőasztalon az élet és halál között lebegő fiatalember, Miguelito (Alberto Amerilla) életében – és okozza annak végzetét.
Az anesztéziában megelevenedő képek előrevetítik, és egyben összefoglalják a következő közel két óra történéseit valahogy úgy, ahogy álmunkban az agyunk egymás mellé rendezi életünk főbb, már bekövetkezett vagy csupán elképzelt mozzanatait. A veseműtét során átélt halálközeli élmény készteti Miguelitót arra, hogy versekben próbálja kifejezni mindazt, amin a műtét során átment, a lázálmába spicc-cipőben betipegő halál angyala pedig sejteti, hogy egy táncosnő lesz majd közvetlenül, vagy közvetve a végzete.
Az elsősorban színészként ismert Antonio Banderas második nagyjátékfilmes rendezésének remek nyitánya ez a képsor. Bemutatja, mi mindent is tanult Banderas több évtizedes színészi pályafutása alatt az őt instruáló rendezőktől, elsősorban felfedezőjétől, Pedro Almodóvartól. Képeit a vizualitás, a képi ábrázolásmód fontossága itatja át, legyen szó a már említett nyitójelenet élénk színeiről, a mediterrán nyár harsogóan fiatalos árnyalatairól, vagy a kamaszerotika bemutatásához használt melegebb, sárgásbarna tónusokról. Képei biztos rendezői kezet sejtetnek, miközben a három fiatal srác eseménydús és emlékezetes nyarának felidézésénél, és a kamaszszerelem históriájánál talán nincs tipikusabb kezdőfilmes téma. A Summer Rain tehát kezdőfilm is, meg nem is. Banderas valóban másodjára dirigál nagyjátékfilmet, de korántsem számít már kezdőnek a szakmában – és ez a kettősség gyakorta tetten érhető a filmjében.
Akár személyes élményeken is alapulhatna a film, de Banderas nem bízza ennyire a véletlenre a dolgot és biztos forráshoz, Antonio Soler regényként már sikert aratott művéhez nyúlt, hogy segítségével saját fiatalkorának helyszínére, a 70-es évek Spanyolországába kalauzoljon bennünket. Megeleveníti a kisvárosi fiatalok fülledt nyarának eseményeit, az első szerelmeket, a szexualitás felfedezését, az útkeresés nehézségeit, sőt egyiküket még Londonba is követi, hogy segítsen neki anyja felkutatásában. A humorral és erotikával színezett események mellett tragikus fordulatoknak is tanúi lehetünk, amitől a filmből harsogó ’Carpe Diem!’ üzenet még jelentőségteljesebbé válik.
A Summer Rain mondanivalója univerzális, hősei sem különösebben egyedi figurák és a történet sem mondható egyedinek, nem ezekben kell hát a film erényeit keresni, sokkal inkább szépen komponált és fotografált képeiben, valamint abban a természetességben, ahogy fiatal színészei mozognak a Banderas által megelevenített 70-es évek spanyol kisvárosában. A Summer Rain üdítően hat, de hatása múlandó. Nem nyújt se többet, se kevesebbet, mint egy könnyű nyári zápor a tikkasztó kánikulában, mégis jól esik egy szépen kivitelezett formában elmesélt, emberi történetet látni fiatalokról és a fiatalságuk ellenére nagyon is sebezhető és esendő emberekről anélkül, hogy a kamaszcsínyek ízléstelenségbe csapnának át, vagy vulgárisnak mutatkoznának. Éppen ettől lesz a Summer Rain lassacskán szinte egyedülállónak mondható a felnőtté válással foglalkozó tinifilmek trágárságtól hemzsegő özönében. Annyira frissítő is tehát, mint egy nyári zápor.
