Samuel L. Jackson tovább folytatja hadjáratát, hogy minden létező film franchise-ban felbukkanjon (a teljesség igénye nélkül: Bosszúállók sorozat, XXX-filmek, Kingsman, Robocop, Jurassic Park, Star Wars stb.), tavaly Tarzan dzsungelébe tett egy kitérőt, ezúttal Kong király Koponya-szigetére látogat el, és hoz magával tudósokat, tűztengert és egy kis tarantinós smakkot.

A franchise-építés következő divatos lépcsőfoka, a több filmen átívelő univerzumépítés elkezdődött a szörnyfilmeknél is, azaz tulajdonképpen a 2014-es Godzillával már megvolt az első lépés, akkor azonban még nyoma sem (maximum a szándéka) volt annak, hogy a háztömbméretű gyíknak és a koponyaszigeti majomnak bármi köze is lenne egymáshoz. S bár manapság egy ötperces kisfilm köré is univerzumot képzelnek el az újabb és újabb, könnyű pénzt hozó, folytatásra éhes stúdiók, a Kong esetében szerencsére teljesen el lehet felejteni a „szörnyiverzumhoz” való kapcsolódását, sok más mai „első” résszel ellentétben nem érződik, hogy lennének idegesítő, jobb esetben is csak több film után értelmet nyerő cselekményrészek, amik önmagukban értéktelenek, de majd a „nagy” fontos részei lesznek. A legtöbben talán csak a stáblista utáni apró kis jelenetnél fognak kapcsolni, hogy ezek a filmek egy világban játszódnak.

És jól is van ez így: Jordan Vogt-Roberts biztos kezű rendezőnek és jó választásnak bizonyul a legújabb King Kong-adaptáció rendezésére, a túl sok eredetiséget nem tartalmazó forgatókönyvből kihozta a lehető legtöbbet. Helyenkénti közhelyessége mellett a filmnek nagyon határozott és erős (főleg képi) stílusa van, mindenképpen jó ötlet volt újraírni az eredeti történetet, más korszakba és környzetbe helyezni a leghíresebb óriásmajmot, külön öröm, hogy ezúttal nem mássza meg Kong sokezredjére is az Empire State Buildinget.

1973-ban járunk. A vietnami háború a végéhez közeledik, de az amerikai csapatok egy része még nem térhet haza a szolgálatból, a rejtélyes hátterű vállalkozó, Bill Randa (John Goodman) felbéreli ugyanis az amerikai hadsereget és jópár helikopert, hogy egy eddig lakatlannak hitt, feltérképezetlen (és a Lost / Eltűntek szigetéhez hasonlóan örökös, szinte áthatolhatatlan viharfelvővel körülvett), vélhetőleg egyedi élővilággal rendelkező Csendes-óceáni szigetre látogasson. Hamar kiderül persze, hogy nem volt egészen őszinte az expedíció vezetője a résztvevőkkel szemben: szigetre érkezésüket rögtön egy tízemeletes gorilla ünnepli meg helikoptereik szúnyogként való lecsapkodásával. Innentől az emberek két táborra szakadnak: van aki csak elmenekülni szeretne a gorillamonstrumot leszámítva sem túl biztonságos szigetről, a veterán tiszt, Preston Packard (Jackson) pedig bosszút akar állni a harci gépeket játszi könnyedséggel szilánkokra törő Kongon.

A 70-es évekbeli hangulat, zene, helyszín, és a politikai allegóriák mind nagyszerűen eltalált részei a Kong: Koponya-szigetnek (talán sosem volt – és remélhetőleg nem is lesz – ennél aktuálisabb a film egyik röpke mondata, parafrazálva: ennél nagyobb szar csak nem lesz Washingtonban), a rendező egyértelműen (és bevallottan) az Apokalipszis: most világát igyekezett megidézni, és tagadhatatlanok bizonyos párhuzamok a két film között: mindkettőben az amerikai hadsereg néhány tagja megy el felkutatni egy rejtélyes nagy alakot, épp csak amíg Coppola filmjében Marlon Brandót (illetve az általa játszott Kurtz ezredest), itt konkrétan is egy nagy majmot találnak; Jackson Packardja pedig szinte egy az egyben Robert Duvall Kilgore-ját idézi, akinek a szájából elhangzott az ikonikus-ironikus mondat: „I love the smell of napalm in the morning.” Jackson rég nem látott energiával tombol a vásznon, a film egyik jelenetében robbanások és tűzcsóvák közepette néz szemet Konggal, és bizony mindenki, aki épp nem egy 30 méteres emberszabású, sietve menekült volna a megsemmisítő erejű tekintettől.

A film többi szereplője is tisztesen teszi a dolgát, Brie Larson elenganciával játssza Mason Weavert, a pacifista fotóst, John C. Reilly pedig üde, igazán humoros színfoltja az őserdőnek. Egyedül talán Tom Hiddleston nem kapta meg a helyét a majomvadászok között. Egyrészt az általa játszott James Conrad forgatókönyvileg is egy unalmas, átlagos főhős-karakter, másrészt sem dramaturgiai, sem másmilyen változás nem áll be nála: a film kezdetén is sármos és jóképű zsoldos, a film végén is, csak néhány karcolással gazdagabban. Hiddleston is kissé erőtlenül játszik, sőt egész film alatt egyedül nála jelent a cikk elején említett, „később majd jó lesz”-élmény: szinte biztosra veszem, hogy Hiddleston számára ez a szerep egyfajta James Bond-meghallgatás volt. A kifinomult, brit akcentusú, sármos, még megviselt állapotában is elegáns, harcművészethez és fegyverekhez értő világutazó kissé idegennek hat a filmben, főleg az amúgy véramerikai cselekményt, látványvilágot és hangulatot tekintve.

Összeségében azonban élvezetes látványfilm lett a Kong: Koponya-sziget, a kreatív szörnyek, képregényfilmesen túlzó, agyamentségében szórakoztató harcjelenetek és a filmklasszikusokat tudatosan megidéző, biztos kezű rendezés feledteti a sokadszor újramesélt történet középszerűségét, és még a megszokott CGI-háromdén is érezhető egy erős alkotói elképzelés a készítők részéről. Jackson atyánk pedig most már egy óriásmajom skalpját is feltűzheti karrierjének övére.