A több mint két évtizede halott Peter Cushing Zsivány Egyesben látott forradalmi „alakításának” hatása a színészmesterségre, a filmes effekt-technológiára, és a filmkészítésre nézve egyelőre felmérhetetlen.
Robin Wright áll egy kamerákkal teli kupola alatt. Utolsó nagy alakítását nyújtja kiöregedett színésznőként, könnyek között, miközben minden mozdulatát beszkenneli egy gép. Mesterséges színésznő készül a feláldozható élő-lélegzőből, aki átveszi a jövőben Wright helyét a vásznon. Ari Folman 2013-as Lem-adaptációjában egy olyan disztópikus világot vázol fel, melyben a csinált a valós tökéletesnek vélt pótléka lehet, melyben a technika szülte színészklónok gond nélkül behelyettesíthetők a már nem használt igazi színészek helyére. A futurológiai kongresszus (The Congress) kvázi-profetikus film lett, melynek ereje a Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet bemutatója után lett igazán érezhető.
Ahogy ugyanis az 1994-ben elhunyt Peter Cushing több mint két évtizeddel halála után sandán lenézi a Ben Mendelsohn által megformált Orson Krennic-ket, az egyszerre – jó és rossz értelemben véve is – félelmetes, bizarr és érdekes. Akárhogy is próbálja meg az egyszeri filmkedvelő feldolgozni a számítógép generálta Moff Tarkin látványát, az attól még forradalmi marad. Az Industrial Light & Magic mesterei által életre hívott talmi Cushing az első olyan többnyire egyesekből és nullákból felépített színész, aki gazdatestének halála után fontos szerepet játszik egy filmben. Soha nem láthattunk eddig még olyan digitálisan feltámasztott színészt, aki annyi időt tölt a vásznon, mint a Guy Henry által csak félig-meddig alakított Tarkin.
A Zsivány Egyes történetét Tarkin jelenléte nélkül aligha lehetett volna hitelesen elmesélni. Ő az, aki az 1977-es klasszikus, első Csillagok háborúja-filmben a Halálcsillag élén áll, és ő az, aki a lázadók megsemmisítő támadása alatt sem hajlandó elhagyni a süllyedő hajót. Ahhoz pedig, hogy megértsük, hogy miért is ragaszkodik ennyire a Halálcsillaghoz, az előzménytörténet során szembesülnünk kell a féregszerű Tarkin motivációinak kialakulásával. Ha Tarkin nem lenne a Zsivány Egyes Halálcsillagán, ha nem akarná kimutyizni Krennic kezei közül, kilógna a birodalmi lóláb. Tarkin és Krennic viszálya a Zsivány Egyes egyik legizgalmasabb cselekményszála, mely alázatosan és hitelesen mélyíti el Tarkin karakterét, akit egyébként kizárólag az első Csillagok háborúját nézve nem ismerhettünk meg igazán. Persze, ettől még Cushing kultikus figuráját lehetett a Zsivány Egyes előtt is imádni, de sokkal izgalmasabb figura vált belőle, így utólag. Nyilván, meg lehetett volna oldani máshogy is a dolgot. Cushing lehetett volna hologram (mint a szintén halottjaiból feléledő Tupac a Coachella fesztiválon), vagy csak simán üzengethetett volna valami kiskatonán keresztül, ki tudja? Sok a volna.
Egyetlen CGI-színész alakítása sem volt annyira megosztó, mint Cushing tavalyi posztumusz performansza. Az ugyanis, amit Guy Henry és az ILM boszorkányai véghezvittek, nem egyszerű trükk, nem egy cameo erejéig bűzlő technokrata villantás, hanem egy legitim alakítás, amit bizony sokan úgy is észleltek és értékeltek. Nem mindenki volt felháborodva, nem mindenki kiabálta az éterbe bőszen, hogy „bitófára a sírrablókkal”. Cushing volt titkára és hagyatékának őrzője-gondozója, Joyce Broughton például – aki engedélyt adott Cushing felélesztésére – elérzékenyült attól, hogy újra láthatta a színészt, akivel 35 éven keresztül dolgozott. Pontosan azt nem tudta hova tenni, hogy milyen Cushing-szerű az, amit lát.
Annyi cikket lehet olvasni arról, hogy a mű-Tarkin élethű és élvezetes alakítást nyújt, mint amennyit arról, hogy közel sem. Ha elnézünk a Twitterre, megannyi „csirip” szól arról, hogy emberek – főként fiatalok és újoncok a Csillagok háborúja rajongói közt – csak utólag szembesültek azzal, hogy Tarkin nem is ember, és hogy Cushing rég halott. Ezeket a véleményeket pedig nem lehet annyival letudni, hogy „ezek az emberek bizonyára tök hülyék”.
Ha ugyanis vannak olyanok, akiket a gépgenerált Cushing jelenléte megtévesztett, vagy csak – meglepően könnyedén – túl tudtak lendülni azon, hogy Cushing nem igazi, akkor már érdemes elagyalni azon, hogy hova is fejlődött a számítógépszínész-jelenség a 2010-es Tron: Örökség óta. Joseph Kosinski filmjében az akkor 60 éves Jeff Bridges által alakított Kevin Flynn mellett a színész digitálisan megfiatalított verziója (Clu) is megjelent, ráadásul a CGI-Tarkinéhoz hasonló kardinális szerepben. Akkor azonban a leginkább csak saját viaszszobrára hasonlító mesterséges Bridges látványa mindenkit magával rántott a „természetellenesség völgyébe”, az uncanny valley-be. Clu emberszerű volt, de nem annyira, amennyire szerették volna. Akkor pedig, mindössze hét éve, az 1982-es évjáratú Bridges-klón effekt-történeti mérföldkőnek számított, hiszen az első olyan teljesen digitálisan leképezett arcot és testet vakolták a színészre, ami mentes volt manipulált archív felvételektől. Ettől eltekintve Clu a bemutató idején sem volt szép látvány, manapság pedig kifejezetten rémisztőnek tűnik. A Zsivány Egyes Tarkinja mestermű hozzá – és minden korábbi hasonszőrű próbálkozáshoz – képest. Az emberi szemet például ilyen élethűen animálva még nem láthattuk. A mű-Cushing vaskos pillantásai jelentőségteljesek, melyeknek súlyát nem csak Krennic, hanem a néző is érzi. Nem a Polar Expresszben ijesztgető digitális Tom Hanks élettelen szemei ezek, nem a Beowulf üvegszemei. Az új életre hívott Tarkin szemei emberinek tűnő szemek, és hatalmas szerepük lehet abban, hogy sokan el tudták fogadni a digitálisan rajzolt színész jelenlétét.
Azt azonban nem lehet kijelenteni, hogy az új Cushing átugorja a „völgyet”. A „minél emberszerűbb” minőség elérésére ennél nem lehet jelenleg jobban törekedni, de ettől még Tarkin „emberszerű” marad, ami nem jelent kiutat a „völgyből”, amibe a karakter láttán joggal eshettek bele egyesek. Tarkin viszont nem is feltétlenül azért veri az emberek halántékát, mert láthatóan nem valószerű, hanem azért, mert Cushingot a sírjából kellett kirázni ezért az alakításért (ezt még Guy Henry is félelmetesnek tartja). Példa pedig volt már ilyesmire.
Mikor Oliver Reed meghalt a Gladiátor forgatása közben, Ridley Scott fogta a már kész felvételeit, lekaparta róluk a színészpápa arcát és rárakta egy testdublőr fejére, persze digitálisan. A trükk annyira működött, hogy alig tűnt fel valakinek, hogy nem Reed van a vásznon. Nagyjából ugyanez volt a megoldás az 1994-es A holló esetében is, amikor a kellék-baleset következtében meghalt Brandon Lee arcát egyik dublőrére másolták fel. A Halálos iramban 7 forgatása alatt stílszerűen autóbalesetben elhunyt Paul Walkert is hamvaiból élesztették újra testvérei arcának beszkennelésével és korábbi filmjeiből kiollózott képekkel. Walkertől a film utolsó jelentében a stáb egy emberként vett búcsút, a gesztus szépsége pedig felülírta, hogy a baráti mosollyal arcán elautózó színész mindössze egy digitális kópia volt. Csak a legszőrösebb szívekkel megvertek tudtak azon leakadni, hogy a halott színészt lemásolták.
Halott színészek szerepeltetése filmekben nem bűn, noha sokakat úgy tud dühíteni, mintha az lenne. A színészek rokonai, alapítványuk, örökségkezelőik minden esetben belemennek abba, hogy újraélesszék őket, így tehát a már említett „sírrablás” vádjával nekik kell szembesülniük. Jogilag támadhatatlanok az ilyen esetek. Sokkal izgalmasabb az a kérdés, hogy vajon elégedettek lennének-e alakításaikkal az eltávozottak? Cushingnak is tetszene, amit a Zsivány Egyesben csinál? Nem valószínű, hiszen ő is látná, hogy nem emberi a mása, hogy valószerűtlenül nyúlik a bőre. De az tény, hogy a digitális Cushing nem esik ki a Tarkin-szerepből és hozza a színész repertoárjának bevált eszközeit (manírjait). Lawrence Olivier viszont biztos, hogy leüvöltötte volna a Sky kapitány és a holnap világa készítőinek arcát azért, amit vele tettek. A gonosz hologramként megjelenő Dr. Totenkopf szerepét nyugodtan rá lehetett volna bízni másra is, Olivier feltámasztása csupán csak egy gyenge sokktrükk az amúgy is gyenge filmben, a színészóriás pedig ezt nem érdemelte. De van még lejjebb, hiszen Audrey Hepburnt egy 2014-es csoki-reklám erejéig klónozták digitálisan, ami simán undorító marketingszarság, és fájdalmas látványt is nyújt. Annyira tökéletes akart lenni a halála után 19 évvel feltámasztott színész- és divatikon replikája, hogy az már túlzás volt. Irány a „völgy”. Még kíméletlenebb az, amit Bruce Lee-vel tettek egy Johnnie Walker-reklám ürügyén. Hogy miért pont vele kellett terjeszteni a párlatot, rejtély. A harcművész-isten izomzata és mozgása kitűnő lett, noha tekintete nem az igazi. A reklám maga pedig sületlenség, amitől Lee saját magát rúgta volna fejbe.
Nehéz etikai gubanc ez, amit mindenki magának bogozgathat ki, de az biztos, hogy egy reklám miatt szimplán pénzért belemenni abba, hogy megalázzák legendák életművét, nagyon nem oké. Cushing esete ennél azért viszonylag jobban megközelíthető és érthetőbb, „alakításának” hatása a színészmesterségre, az effekt-technológiára, és a filmkészítésre nézve viszont egyelőre felmérhetetlen. Csak semmibe tartó kérdésekkel-találgatásokkal lehet a jövőbe nézni a Zsivány Egyes után, de azt azért jó tudni, hogy ma már egyre több és több színész szkennelteti be magát a jövő számára – úgy, ahogy Robin Wright teszi A futurológiai kongresszusban. Andrew Garfield, Ben Stiller, Tom Cruise, Jeff Bridges, James Franco, az összes szuperhős-színész, és folytathatnánk jó sokáig. A jövő tehát közeleg. A lényeg viszont az, hogy Robin Williams megtiltotta, hogy a halála után bárki felhasználja a testét. És nem, Carrie Fischer sem fog visszatérni digitálissá torzított Leiaként.
Elképzelhető az, hogy egyszer majd teljesen megtévesztő, totálisan emberszerű színészeket idéznek meg, akik a forgatás ideje alatt jelenésként tűnnek fel a „Csapó!” elhangzása előtt és tűnnek el a snitt végén? Járhat ez azzal, hogy a filmek a sztárgázsik kifizetése nélkül olcsóbbak lesznek? Azzal is, hogy nem kell a celeblázban hepciáskodó és kiszámíthatatlan színészekkel tökölődnie a rendezőknek? Mi lesz ugyanakkor az új színészvérrel, ha bármikor, bárhol elérhetők lesznek a múlt legnagyobb színészeinek digitális másai? Mi lesz a bulvársajtóval? Szerencsére még nem kell törődnünk ezekkel a nem létező problémákkal. Egyelőre egy halott színész újraélesztése is a színészek feladata. A semmiből ugyanis nem lehet színészi alakítás. Ha csak CGI-színészek léteznének, az ő alakításuk limitált lenne. Abból tudnának építkezni, amit a haláluk előtt „feljátszottak”. A rendezők is ebből tudnának csak dolgozni. Ebből kifolyólag a rendezőkön állna vagy bukna az alakítás, nem az adott digitális színészen, aki önmagától semmit nem tud – főleg nem improvizálni. Kell Guy Henry, aki úgy beszél és úgy játszik arcával, hogy abból később Peter Cushing válhat. Kell Andy Serkis, aki bármit eljátszik, legyen az Gollam, King Kong, vagy egy beszélő majom.
Most viszont még csak ott tartunk, hogy nem tudjuk: kinek az érdeme – vagy kudarca – Cushing alakítása? A színészé, akit nem látunk? A rendezőé, aki dirigálja a színészt és az effekt-stábot? Az effektmesteré? Vagy esetleg Cushingé? Ki kapja „Legjobb digitálisan feltámasztott színész” Oscar-díját?
