Fájó szívvel, de az immáron 24. alkalommal megszervezett marosvásárhelyi Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválról el lehet mondani, hogy fényesebb a múltja, mint a jövője.
A rendszerváltás utáni mozgóképéhségben alakult fesztivál hiába Románia legrégebbi, „túlélő” fesztiválja, mert ha nem tud a kortárs körülményekhez idomulni, sajnos még tovább fog sorvadni. Ami a legbosszantóbb, hogy a szervezők ebbe mosolygós apátiával törődnek bele. „Az Alter-Native már ma már nem olyan fontos, hiszen sok más fesztivál van, amelyek nemesebbek, rangosabbak” – mondta Gáspárik Attila, a fesztivál művészeti igazgatója a megnyitón. Igen, vannak, és ezek szépen lassan teljesen körbenövik az Alter-Native-ot. Nyilván a kultúraszolgáltatás nem piaci verseny (kéne legyen), de idén már két olyan nagyjátékfilmet is hozott nekünk (ingyenesen) a TIFF Marosvásárhelyre, amelyet az Alter-Native programjában is szerepelt. Ezzel sem lenne különösebb probléma, de mi lesz jövőben vagy még azután? És úgy néz ki, hogy hiába az exkluzívnak számító rövidfilmes blokk, mert a Kultúrpalotában egyre több az üres szék, a városban egyre kevesebb a plakát (értsd: nincs), a vászon egyre gyűröttebb (szó szerint), az évek óta játszott promófilm/szignál már végtelenül unalmas, a hivatalos weboldal/social media felület pedig vállalhatatlanul elmaradott. A napi belépő vagy a teljes időre szóló bérlet kifizetése pedig egyre intenzívebb viszketést okoz egyeseknek, főleg miután felálltak az otthoni házimozirendszer kényelméből. Ezzel szemben egyre édesebb a lassan negyed évszázadra visszatekintő nosztalgiázás, amely a szervezőket a „régen minden jobb volt” retorikájának gúzsába köti. Tehát elsősorban külsőségi, formai problémák vannak a fesztivállal, amiért nem csak a szervezők a felelősek, hanem természetesen a pénz is, amiből tudjuk, hogy soha nincs. De valaminek mozdulnia kell a közeljövőben, ha évek múlva is akarunk Alter-Native-ot. Csak az a nagy kérdés, hogy ki vagy mi fogja adni a löketet…
Klasszikusok a nagyoktól
Na, de szakmai/tartalmi szempontból idén sem lehetett panaszkodni a felhozatalra. Az Alter-Native is csatlakozott az ‘56-os forradalomra való kulturális megemlékezés idei hullámához, és három olyan, a forradalmat tematizáló és problematizáló játékfilmet vetített, amelyek a magyar filmtörténet meghatározó opuszai. Így végre nagyvásznon is élvezni lehetett Gárdos Péter (a Hajnali láz rendezőjének) legismertebb rendezését, az 1987-es Szamárköhögést, amely az első (és utolsó) olyan forradalmi film, amelyen sírva lehet röhögni: a pátosz helyett oldott frivol könnyedséggel meséli el a gyerekek infantilis szemszögéből egy háromgenerációs család történetét, amint az októberi események hátterében sodródnak.
Makk Károly Szerelem című klasszikusa szintén a történelmi háttérben (áttételesen 1956-ban) játszódik, amelyben egy fiatal feleség és egy haldokló anya várja haza a politikai okokból bebörtönzött férfit, akiről az öregasszony azt hiszi (a fiatal nő által írott állevelek miatt), hogy Amerikában filmrendező.
Fábri Zoltán Hannibál tanár úr című filmje szintén csak parabolisztikusan szól az 1956 környéki történelmi korszellemről. Habár a történet 1931-ben játszódik és az az egyre szélsőségesebben fasizálódó Magyarország világában mesél a kisember és a hatalom viszonyáról egy naiv középiskolai tanár politikai okokból történő meghurcolását bemutatva, premierje napján (a forradalom kirobbanása előtt 5 nappal), mindenki a Rákosi-rendszer görbe tükrét láthatta benne. A Hannibál tanár úr főszereplőjét, Szabó Ernőt több szál köti Marosvásárhelyhez: egyrészt származása, másrészt az, hogy 1946-tól egy évtizeden át (alapító)rendezője és színésze a marosvásárhelyi Székely Színháznak olyan nevek mellett, mint Tompa Miklós, Kovács György, Delly Ferenc.
Frissek az éppen nagyoktól
Természetesen a retrospektív blokknál jobban érdekelte a nézőket a frissebb nagyjátékfilmes felhozatal. Az egyetlen, majdnem teltházas vetítést Hajdu Szabolcs legújabb (gerilla)filmje, az Ernelláék Farkaséknál tudta elérni. A közönségtalálkozón megtudtuk a Hajdu családtól, hogy a Magyarországon bejáratott alternatív forgalmazást, a „lakásmozizást” Erdélyben is megszervezik a nagyon közeli jövőben, úgyhogy akik otthon, pár tíz ember társaságában meg szeretnék nézni a filmet, azok jelentkezhetnek az alkotóknál, mert megpróbálnak eleget tenni a felkéréseknek. Kellemes meglepetés volt a marosvásárhelyieknek, amikor szó esett egy új filmtervről is. A rendező feleségének és alkotótársának, Török-Illyés Orsolyának édesanyját, a marosvásárhelyi kulturális élet egyik meghatározó személyiségét, Illyés Kingát szinte két évtizeden át lehallgatta a Securitate, az anyag nemrég került elő. Hajdu ebből forgatja következő filmjét már jövő nyáron, mert szerinte azon túl, hogy személyes ez az anyag, egy részletes korrajz is kikerekedik belőle az akkori élet mindennapjairól és figuráiról, hiszen sokan megfordultak a bepoloskázott lakásban.
Országos premier előtt vetítették a fesztivál egy másik régi vendégének (és korábbi nyertesének), Radu Judénak az új alkotását, a Sebhelyes szíveket (Inimi cicratizate). A román újhullámos hagyományoktól gyökeresen elforduló Jude az Aferim! után ismét a történelmi múltba helyezi mesélnivalóját. Ambíciózus munka ez is: két és fél órás, anakronisztikus képarányú (akadémiai), filmre forgott mű, amely a kissé elfeledett, rövid életű, zsidó román író, Max Blecher műveit veszi alapul, aki utolsó éveit (1938-ban hunyt el) az egyre inkább antiszemitává váló Európa (és Románia) szanatóriumaiban tölti, ahol csonttuberkulózissal kezelik. A varázshegyet eszünkbe juttató Sebzett szívekben a szanatórium groteszk világa mutatkozik meg, ahol az unalom, a fájdalom és a halálfélelem közepette az író törékeny alteregója, az alig 20 éves, kosztolányisan bohém és játékos szellemű Emanuel próbálja túlélni betegségét, illetve megélni szerelmét egy lánnyal. A közönségtalálkozón Radu Jude elárulta, hogy következő projektjében is a történelmi múlttal akar foglalkozni, pontosabban a román hadsereg által, a második világháború alatt elkövetett 1941-es odesszai mészárlást akarja tematizálni. A zsűri tagjai is hozták a filmjeiket: újra látni lehetett Cristi Puiu (a zsűri elnöke) Sieranevadáját, de Marosvásárhelyen először a Buharov fivérek legutóbbi őrületét, Az itt élő lelkek nagy részét is. A vajdasági Tolnai Szabolcs Minótaurosz című filmjével érkezett. Repetázni lehetett még olyan magyar filmeket, mint a Szerdai gyerek, az Anyám és más futóbolondok a családból vagy a Gondolj rám. Habár pár éve nincs meghívott ország az Alter-Native-on, mégis három svájci produkciót lehetett felfedezni az esti vetítések között: egy dokumentumfilmet (Electroboy) és két játékfilmet: a Háborút és a román koprodukcióban készült A tekeri csodát (Miracolul din Tekir). A legfrissebb nemzetközi nagyjátékfilm pedig a Toni Erdmann volt, amelyről nemsokára eldől, hogy a Cannes-ban elmulasztott Arany Pálmájára lesz-e Oscar-díjas vigasz.
Frissek a jövő nagyjaitól
A vetítések mellett egy fontos workshopra is sor került: Hegedűs Bálint, a Magyar Nemzeti Filmalap forgató-könyvfejlesztési igazgatójával lehetett találkozni a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. Hegedűs előbb a filmalap Inkubátor Programjáról beszélt, amely azért jött létre, mert észrevették, hogy az utóbbi években a nagyjátékfilmmel debütáló rendezőknek nagy sikerük volt, olyan nevek kerültek szóba, mint Bodzsár Márk (Isteni műszak), Zomborácz Virág (Utóélet), Reisz Gábor (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan), vagy a legsikeresebben dobbantó Nemes-Jeles László (Saul fia). A filmalap azt szeretné, ha minél hamarabb megvalósulnának friss hangú rendezők első nagyjátékfilmes tervei, mellőzve az akár több évig is elhúzódó lépcsőzetes, normál pályázási folyamatot. Idén 10 filmtervet választottak be a programba, köztük van az erdélyi származású, Budapesten alkotó Visky Ábel terve is, amely a Mesék a zárkából címen fut, és egy dokumentumfilm lesz, amelyben börtönbüntetésüket töltő apák üzennek gyerekeiknek. A végső döntés előtt a 10 terv alkotói egy pitchfórum keretében, szakmai zsűri előtt, pár percben kell ismertetniük terveiket.
A marosvásárhelyi workshop keretében egy ilyen pitchfórum szimulációján vehetett részt két fiatal erdélyi filmes, akiknek a terveit bővebben is átbeszélték Hegedűs Bálinttal és az jelenlevő közönséggel. Az egyikük Besenyei Katalin volt, a Sapientia EMTE egykori filmes hallgatója, aki felvázolta Dagi munkacímmel leadott forgatókönyvtervét, amely egy elhízott tizenéves lány coming-of-age története, akit az édesanyja folyton elnyom, de egy balatoni, családos kirándulás alatt a lány bajba keveredik, ami megváltoztatja kapcsolatukat. Az ismertetés után Hegedűs Bálint és a jelenlevők adtak tanácsokat arra vonatkozóan, hogy mivel lehetne toldozgatni-foltozgatni még a sztorit.
A másik prezentáló az udvarhelyi Simó Ibolya (Apró örömök, Tökéletes befektetés) volt, aki egy különleges dokumentumfilm-tervet mutatott be. „Hajkoronák utazását” mutatná be négy történet keretében. Olyan történetek ezek, amelyekben különböző szereplők, különböző okokból megválnak hajuktól, de a rendező megmutatná azt is, hogy milyen utat járnak be a hajkoronák, illetve mire használják őket az új tulajdonosok. Hegedűs Bálint véleménye szerint a terv egy nagyon eredeti high concept, és arra bátorította Simó Ibolyát, hogy mindenképpen pályázzon vele a filmalapnál.
Többek között arról is szó esett, hogy a Magyar Nemzeti Filmalap kitüntetett figyelmet szentel a kisebbségi alkotókra és történetekre. Hegedűs arra bátorított, hogy a filmkészítők határon túlról is adjanak be terveket, mert még ha nem is kerül gyártásba a film, a forgatókönyvre is adnak fejlesztési támogatást. Példának hozta fel a közönségben helyet foglaló, Marosvásárhelyen élő és alkotó Szabó Róbert Csaba írót, akinek A Pusztai banda című forgatókönyv-terve tavaly előtt a III. Magyar Forgatókönyv Börzén az egyik legjobbnak bizonyult és fejlesztési támogatással segítette a Magyar Nemzeti Filmalap, de végül nem került gyártásba. (A Kárpátok hegyeiben bujkáló, a román kommunista párt fegyveresei által üldözött munkatáborokból megszökött ellenállók története végül az Alakváltók című regényében öltött formát.) Viszont egy másik nagyjátékfilmterve jelenleg aktívan fejlesztés alatt van: „A beszéd címet viseli és Márton Áronról szól, aki 1944 májusában három napon át Kolozsváron tartózkodott, amikor a nácik már hónapok óta a városban voltak, és a zsidók már a téglagyári gettóba voltak terelve. Ekkor Márton Áronnak volt egy híres beszéde a Szent Mihály-templomban, amelyben kiállt a zsidóság mellett, ami egyedülálló volt, mert abban az időben ilyen magasrangú egyházi vezető nem szólalt fel az ügyben. Emiatt ki is utasították az országból. A játékfilmem erre a három napra épül, nyilván ez a beszéd nem elég egy egészestés filmhez, emellé nagyon sok fiktív elemet találtunk ki, ami az akkori helyzetből és Márton Áron alakjából fakad” – mondta Szabó Róbert Csaba.
Akikből majd nagyok lesznek
A Filmtettfeszt után az Alter-Native-on is bemutatásra kerültek az idei Filmtett Workshop alkotásai. Az Árkoson szervezett alkotótáborban idén négy kisjátékfilm készült. A legambíciózusabb gyakorlat a Benedek Szabolcs Freedom Hotel című, disztópikus alkotása, amely elsőre A homár című filmet juttatja eszünkbe, de a hermetikusan elzárt és felügyelt helyre nem a párkapcsolati problémákkal küszködők, hanem azok jelentkezhetnek (önként lemondva mindenükről), akik egzisztenciális válságban vannak, nem lelik életük értelmét. A személyzet mindenről gondoskodik, de aki nem követi a protokollt, halott. Nem-e jobb szabadságra ítélve lenni? – vetődik fel a kérdés a fatálisnak látszó kérdés főszereplőben.
A másik jól sikerült alkotás Dobi Ferenc Vér-erdője egy slasher horrort ígér, annak paneljeivel kacérkodik, azonban nem Wrong Turn-szerű sztorit fogunk látni az erdő mélyén, hanem egy ambivalens, komoly pszichológiával (és jó színészi játékkal) elmélyített szerelmi drámát. Kemény Eszter Sülve-főve című rövidje képviseli a vidámabb vonalat: játékos formába öltöztetett könnyed tartalom: fiatal szerelmes pár beszélgetése elevenedik meg a vásznon: mese arról, hogy legyünk egymással elfogadóbbak és megértőbbek. A Csak a kutya marad című kisfilm pedig egy újra egyenesbe jövő testvérkapcsolatot (és családot) mutat be.
És persze animációk is készültek a workshop alatt: volt minisztori egy lányról, aki rájön, hogy „dobozéletet” él (Doboz), „tanulság nélküli történet” két barátról, akiknek a kapcsolatát felbolygatja egy lány (Tibi és Robi), de láthattunk rajzfilmet játékimádó gyerekről, akire neheztel az édesapja (Bújócska), egy idegen látogatásáról, amely felbolygat egy közösséget (Hexagónia), illetve a marosvásárhelyi Kántor Zsolttól egy olyan apokaliptikus sci-fit, amelyben egy cickány a főszereplő (Prométeusz, a cickány).
Az őrültebbnél őrültebb operatőri etűdök hagyományát idén is folytatta a Filmtett Workshop: az erdélyi James Bond és Terminátor után egy sok műfajt érintő, de leginkább Terrence Malick-paródiának beillő, ezotérikus felhangú motivációs kisfilmet forgattak.
Rövidek a nagyobbacskáktól
Idén 751 rövidfilmet neveztek a fesztiválra, a világ minden tájáról. Ezek közül válogatta ki az előzsűri (Durst György, Schneider Tibor, Radu Vasile Igazság, Marcel Țintar, Berecki Beáta-Hajnalka) azt a 47-et, amelyek bekerültek a versenyprogramba. A három napon át zajló versenyblokkok utáni díjátadón Cristi Puiu zsűrielnök adta át az elismeréseket és trófeákat.
Két animáció részesedett a zsűri különdíjában: Bucsi Réka Love-ja, a „szeretet gravitációjáról”, illetve egy spanyol groteszk, szürreális, társadalomkritikus, stop motion technikával készült Made in Spain címmel. A Simó Sándor Emlékdíjat, amelyet a legjobb elsőfilmnek ítélenek oda a KM 73 című román–brit produkció kapta, amely egy nyomsztó drámai suspense-szel operáló rövidfilm egy apáról, aki egy másik apának kell annak elmondja fia halálhírét, miközben a végzetes baleset helyszínére igyekeznek. Marosvásárhely Város Díja egy családi drámának jutott, Oláh Kata En passant című kisjátékfilmjének, amelyben egy harmonikusnak, normálisnak mutatkozó anya-gyerek viszony teljesen felborul, amint az apa hazatérésének híre megérkezik.
A Maros Megyei Tanács Díja meglepően egy kedves kis francia animációé lett: Natalia Chernysheva Két barátjában egy ebihal és egy hernyó barátsága tevődik próbára miután az egyikükből béka, a másikukból szitakötő lesz, és nem ismernek egymásra.
Az Alter-Native nagydíjasáról, az izlandi Artunról pedig egyből beugorhat a Madárkák című, szintén a szigetországban készült (nagyjáték)film. A trófeát kapó Guðmundur Arnar Guðmundsson filmje egy hasonló atmoszférájú, szintén realistára hangolt coming-of-age történet. A tizenéves főszereplő felnőtté válásának momentuma az Artun esetében is traumatikus: a kisvárosi Arnar soha nem csókolózott, ezért barátai elcipelik a városba, ahol pár szál cigiért a lányok bárkivel csókolóznak, de a lányok ehelyett durvan megalázzák a kisfiút.
És a hézagos sorokban ülők tapsával le is járt az idei kiadás, és habár az Altern-Native útjai kifürkészhetetlenek, a szervezők megígérték, hogy jövőre is lesz, mi meg reméljük, hogy még azután is.
