A család az úgy nevezett „román újhullám” egyik központi témája, így egyre több családi titokra derül fény, egyre több félreértésnek vagyunk szemtanúi, miközben lelepleződnek minden szereplő gyenge pontjai – a néző így gyakran magára ismerhet, megértheti egy probléma gyökerét a megfigyelő távolságából, és fejlődhet. Radu Jude legújabb filmjében (Toată lumea din familia noastră / Mindenki a mennybe megy) egy elvált apa megpróbál a kislányával nyaralni menni, de állandóan családi szócsatákba keveredik, amelyek visszatartják, és az a nap, amely az együtt töltött pillanatok reményének örömével kezdődött, rémálomként végződik. Megrázó film. Erről kérdeztük a rendezőt.
Mennyi időbe telt a film elkészítése? Még 2006–2007-ben kezdődött, amikor az Alexandrán dolgozott?
A film ötlete 2008-ban született meg, tehát az Alexandra című rövidfilmem után. Szerettem volna egy-két évre rá elkészíteni ezt a nagyjátékfilmet, de a támogatás megszerzése három évbe telt, ezért fejeztem be csak az idén. De ez nem olyan lényeges. A film minősége számít, nem az, hogy mennyi időbe telik megvalósítani.
Kik a filmbeli család tagjai? Úgy tűnik, hogy Marius, az apa már egyiknek sem része...
Ez az a kérdés, amit bizonyos értelemben a nézőre bíz a film. A néző kell, hogy eldöntse milyen mértékben tartozik vagy nem tartozik a főszereplő egy adott családhoz, annak függvényében, hogy hogyan határozza meg a „család” fogalmát.
Hogyan került közel Marius karakteréhez? A határeseteket nagyon különféleképpen éljük meg...
Szerintem a film főszereplője egy eltévedt ember. Olyan férfi, aki összekeveri a szeretetet az önzéssel, a büszkeséget a rugalmatlansággal... Alapjában véve buta, ahogy mi is legtöbben buták vagyunk. Egy olyan ember, aki nem érti meg, hogy mi az igazán lényeges, és mi nem. Ezért tudom megérteni. Én is buta vagyok, én sem tudom, hol a helyem a világban.
Honnan származik a család és főképp a gyerek fontossága a filmjeiben?
Ez igen egyszerű. A család mindannyiunk számára nagyon fontos. Már egész kis korunkban olyan meséket olvasunk, amelyekben a királyfik családot alapítanak, aztán később mindenki (nyíltan vagy kevésbé nyíltan) arra próbál minket ösztönözni, hogy saját családot alapítsunk. Megpróbálják belénk sulykolni, hogy a családon keresztül egyfajta különleges, hosszan tartó örömhöz jutunk. De előfordul, hogy a család nem a megálmodott paradicsom, olykor épp ez a család, a „társadalom építőtéglája” egy kis pokol. Ezt a poklot akartam a filmben megmutatni. És persze ebben az otthoni pokolban a gyerek a legfontosabb, mert a védtelensége, az erőtlensége arra ítéli, hogy a boldogtalan és buta felnőttek áldozata legyen.
Mit ért meg a gyerek egy ilyen konfliktussal telt filmből?
Úgy hiszem, hogy a filmbeli kislány, Sofia Nicolaescu jobban tudna válaszolni erre a kérdésre, hiszen róla van szó. Én annyit mondhatok, hogy én is és a szülei is, elmagyaráztuk neki a helyzetet, és hogy a forgatás inkább játék volt, amiben Sofia szívesen vett részt. Sofia végig tudta, hogy játszik. Tökéletesen megértette ezt.
Különben, szerintem egy forgatáson inkább a felnőtt színészekben kell lennie valami gyerekesnek; kicsit össze kell menniük, hogy játszhassanak, valahogy gyerekké kell válniuk. Különben nem tudnak játszani. „Szerepet játszani” tulajdonképpen „játék”, úgyhogy Sofia elemében volt.
Az a jelenet ahol Marius és Sofia figyeli a temetést, már azáltal is nagyon hangsúlyos, hogy az egyetlen lakáson kívüli esemény, amiről apa és lánya beszélget. Ott kezdődik a beszélgetés a mennyről és a pokolról, majd többször elhangzik a film folyamán, hogy ki jó és ki rossz, aztán meg vádaskodásokig fajulnak a veszekedések. Hisz a vádak érvényességében?
Az a jelenet, amelyben apa és lánya az erkélyről figyeli a temetést, nagyon fontos az én szempontomból, s a film összeállítása szempontjából is, bár nem tudnám pontosan meghatározni a dramaturgiai funkcióját. Viszont azt hiszem, hogy a szereplő – és közvetve a néző számára is – egyfajta mértékegység szerepét tölti be. Nagyon gyakran előfordul velem, hogy ha mérges vagyok, vagy félek, vagy ha egyéb gondjaim vannak, arra gondolok, hogy egy nap meg fogok halni. A halál gondolata pedig elég ellentmondásos módon elpárologtatja a negtív érzelmeket, mert abszolút vonatkozási pont. A halálhoz mérten a küszködéseink és a gondjaink teljesen nevetségesek. Egyértelmű, hogy nem lehet úgy élni, hogy folyamatosan a halálra gondolsz, de időközönként kell rá gondolni, hogy helyesen éljük az életünket. És hogy boldogabbak legyünk.
A forgatókönyvírás melyik részével foglalkozott? Mikortól kezdett el közreműködni?
Ennek a filmnek a forgatókönyvét Corina Sabău írónővel szereztem. Nehéz megmondani, hogy melyik az én részem és őszintén szólva, annyira nem is érdekel. Egy közösen megírt forgatókönyv folyamatos eszmecserét feltételez és amikor készül, úgyis a két forgatókönyvíró közötti kölcsönhatás által változik. Majd a színészekkel való próbák során újabb változásokon megy át, aztán a forgatás alatt megint változnak a dolgok stb. Végülis a forgatókönyv csak egyféle lényegbeli vázlata a jövendőbeli filmnek. (Ez természetesen a fikciós filmekre vonatkozik.)
Konkrét elképzelései voltak a filmbeli lakással kapcsolatosan? Például, hogy ne legyen külön bejárata a szobáknak a folyósóról, hanem, hogy egymásba nyíljanak a terek?
A lakás, amelyben a film nagyrész játszódik, elsősorban dramaturgiai okokból lett kiválasztva: a forgatókönyvben leírt cselekményt jól lehetett adaptálni a tér mértani beosztásához. Ráadásul, ahogy azt észre is vette valaki a film berlini vetítése alkalmával, rengeteg ajtaja van a lakásnak, amelyeken a szereplők állandóan ki- és bemennek; ez a színházi hagyományra emlékeztet, egy francia vígjátékra.
Van aranyszabálya, amit minden esetben tiszteletben tart forgatáskor?
Megpróbálok nyitott maradni, hogy ha valakinek a csapatból egy jó ötlete van, azt felismerhessem és alkalmazhassam a filmben. Megpróbálok nyitott maradni arra, amit a helyzet hoz magával; néha a véletlen érdekesebb szituációkat szül, mint az én saját képzeletem.
Mi marad, amikor befejez egy forgatást?
Néhány emlék és a kész film.
És hogyan fog hatni a Mindenki a családunkból a többi filmre, amit majd készít? Min változtat a tapasztalat, és miből lesz rutin idővel?
Nem tudom. Viszont ami az úgynevezett tapasztalatot illeti, nem hiszem, hogy ténylegesen létezik a művészetben. Ha így volna, amint telik az idő, a rendezők egyre jobb filmeket készítenének. Ez viszont nagyon ritkán történik így.
Új filmen dolgozik Florin Lăzărescu egyik szövege alapján. Mit szeretne, milyen legyen?
Szeretném, ha zseniális lenne.
