„Luca, mit fogsz csinálni a nyáron?” „Filmes táborba megyek.” „Tábor? Mi vagy te, kisiskolás? Sátorozni fogsz és filmekről beszélni?” A sikeresen lezajlott 16. Filmtett-tábor résztvevőjeként állíthatom, hogy talán a csodálkozó és csúfolódó ismerőseimnek valamennyire igazuk is volt. Akadtak pillanatok, amikor gyerekként örültem egy beszerezett kelléknek, letudott forgatásnak vagy egy néma telefonnak. Amilyen fáradt voltam mindennap, még sátor sem kellett volna, bárhol el tudtam aludni. De igen, a kajaszidás és a fáradt viccek újra- és újramesélése mellett azért jutott idő filmekről is beszélni. Ijedten és izgatottan érkeztem, hazajöttem halálfáradtan, pufuleccel felpakolva és persze, temérdek élménnyel és új baráttal gazdagodva. Más szóval így néz ki egy szinte nulláról induló gyártásvezető tábori beszámolója:
Amikor az embereknek nem az az első kérdésük, hogy: „Szia, hogy vagy?”, hanem hogy: „Te milyen és mennyi filmes forgatáson vettél már részt?” – tudod, hogy olyan helyre érkeztél, ahol nem elég csak a gatyádat felkötnöd. Nem könnyű belecsöppeni egy szinte összeszokott társaságba, ahol ha nem a közös élmények, akkor a megosztott szakmai tapasztalatok kötik össze az embereket. Eleinte tisztán csengett a fülemben otthoni, filmes barátaim tanácsa: „Eszedbe ne jusson azzal kezdeni, hogy félsz és tapasztalatlan vagy!” De persze a kétségbeesett tekintetem elárulta bizonytalanságomat, és talán az is, hogy minden társamtól nyugtalanul kérdeztem, hogy: „Te is voltál már korábban gyártás?”
Számtalanszor elhangzott, hogy ezt a szakmát úgy sem lehet elméletben megtanulni, majd belejössz, majd meglátod, majd megoldod. A gyártásnak mindenhez értenie kell, mindenről és mindenkiről tudnia kell, és mindenért felelős. Egyszerűnek hangzik, nem? Viszont nekem csak az járt a fejemben, hogy mi a fene ez a diszpó, amit állandóan emlegetnek, és ezt vajon nekem kell majd megírni? Mitöbb, vészesen közeledett a stábleosztás, ahol attól tartottam, hogy újra kell majd élnem a tesiórás traumáim, amikor csapattagválasztáskor én maradok utolsónak. Szerencsére gyártásra mindig van szükség, így az egyik rendező lefoglalt magának, aki, igaz, jártas a szakmában, még sosem forgatott „élő” stábbal. Viszontn a kiváló rendezőasszisztens abszolút a helyzet magaslatán állt (a diszpót is ismerte), és ez a tábor utolsó percéig megmaradt. Szinte csalódásként éltem meg, hogy ilyen könnyűnek mutatkozott a dolgom: a fő kellék már el is volt készítve, színész kiválasztva, és csak egy térre volt szükség. De ha én akkor tudtam volna…
Következett a helyszínválasztás, amikor elindultunk a számomra első sepsiszentgyörgyi utunknak. Ekkor még nem sejtettem, hogy számtalanszor rohanva fogok közlekedni ebben a hangulatos kis városban, ahol a GoogleMaps csődöt mond és folyton nem létező utcákra vezet majd. A helyszín maga volt a főnyeremény, egy még nem átadott üres hotelben kaptunk engedélyt, ahol igaz, a szobák picik voltak és szinte berendezetlenek, „triviális” dolgok, mint a tetőre való mászás lehetősége és zavartalan egész napos forgatásra való alkalom, meggyőzték a stábot. A kellékbeszerzés ennél körülményesebbnek ígérkezett; volt egy áruház, ahova napi ötször is be kellett futni, temérdek étterem, hotel, kávéház körbekérdezése után (sok esetben testbeszéddel, mivel románul nem tudok), végül akadt egy jótevőnk, akivel sör mellett az élet nagy kérdéseit, de azért a kellékeket is meg tudtuk beszélni. Persze csak majdnem mindent sikerült időben megkapni, a vészesen fontos szobalányruhára konkrétan forgatás előtt tíz perccel sikerült véletlenszerűen rátalálni, és egy kedves segítővel biciklivel eljuttatni a forgatásra.
A diszpóra is csakhamar sor került egy átvirrasztott éjjel alatt, amikor nemcsak hogy megismerkedtem ezzel a híres lappal, de megtanultam, hogyan kell megírni akár a két legfontosabb feltétele – snittlista és végleges forgatókönyv – nélkül is. Így aztán három óra alvás után elérkezett az első forgatási nap, amikor az agyam kb. így működött: mennyi diszpót nyomtassak?, meg kell kérdezni a színészt, hogy hozza-e a cipőt, a hangosok melyik kocsival jönnek?, beraktam a kellékeket?, írt a hotelért felelős, hogy ne késsünk – jaj, hol vannak a többiek?, a rendezőt nem láttam, felkeltsem?, hol vehetek vizet?, el ne felejtsem a számlát eltenni róla! Ezt felváltotta a helyszínen való kezdetleges tudatlanságom, viszont hamar kiderült, hogy a futkározás, itatás, etetés, kártyaintézés, kellék-előkészítésen kívül a legfontosabb a jó hangulat fenntartása. Sokszor hálátlan munka ez a gyártás, kirekesztve érzed magad a forgatás belső történéseiből, állandóan rezeg az átkozott telefonod és hülyén érzed magad, ha egy perce is leülsz. Mégis, egy meghitt pillanat bebizonyította nekem, hogy működőképes stáb voltunk. A második forgatási nap vége felé, amikor már mindenkinek kezdett egyértelművé válni, hogy itt majd pótforgatásért fog kelleni könyörögni, ahelyett, hogy kitört volna a pánik, pár perce leültünk együtt egy nagyon késői kihűlt vacsorára. Már annyira fáradtak voltunk, hogy a legvéletlenszerűbb dolgokon is tudtunk nagyokat kacagni együtt, s így hirtelen a hideg hotelkonyha otthonná alakult át és megértettem, miről is szól valójában a munkám, a tábor vagy akár az élet.
Ez szép, giccses bevégzés lett volna, nem? A rohanás viszont itt nem állt le. Kemény harc volt kivívni a nélkülözhetetlen pótforgatást, hiszen nem könnyű egyszerre megfelelni a rendező elképzeléseinek, a stáb igényeinek és a tábor szabályainak. Szégyentől égő arccal végül megkaptuk fogcsikorgatva a három óra lehetőséget, ami alatt talán több nehézséggel kellett szembenéznünk, mint az előző két nap alatt. Sok mindenre fel voltam készülve, de hogy a kameracserére is szükség legyen, hogy hiányzott egy jelentéktelennek tűnő kellék, és hogy még akkor is a „Felvétel lesz!” hangzott a szobából, amikor már rég be kellett volna pakolnunk – na erre pont nem. Ezek után, míg a film a vágószobában alakult, a press kiten kellett volna dolgozni és gyártásbeszámolót fogalmazni, mégis muszáj volt megjelennem a további forgatásokon, hogy az elvonási tüneteim csillapodjanak. Igény szerint, többen besegítettünk a többi stábnak is, ami nem kevésbé stresszes helyzetekbe dobott, mint például a megerőltető útlezárás, párosítva könnyed társalgással és magyarázkodással a falubelieknek.
Indultam tájékozatlan, kívülálló hallgatóként és végül én lettem a leghangosabb és egyik leglelkesebb tagja a tábornak. Végre egy hely, ahol ez a sok őrült ember aki képes átvirrasztani éjszakákat, nem enni, rohangálni, szüntelenül dolgozni egy közös cél érdekében összegyűl, és a végeredmény csodálatos. Nem beszélve arról, hogy a zombilét is sokkal egyszerűbb, ha rajtad kívül még 70 emberrel megoszthatod. Egyszerűen kicserélten térsz haza, bárhol el tudsz már aludni, filmnézés közben csak a vágásra figyelsz, ha valaki azt mondja: „tessék”, kiráz a hideg, végtelen türelemre teszel szert, mitöbb, nem tudod elhinni, hogy lehettél ennyire szerencsés, hogy megismerd ezt a sok fantasztikus, motivált és tehetséges művészlelket.
