Filmes alkotók tizenharmadik alkalommal leptek el és sajátítottak ki maguknak egy apró erdélyi települést, hogy ott tíz napot áldozzanak a szakmának.
Mint Kusturica Undergroundjának záróképeiben, úgy szakadt le a nyárádszentlászlói Pásztortűz panzió gyönyörű telke a fásult hétköznapok kontinensétől. A kis szigeten forgatókönyvíró-rendezők, rendezőasszisztensek, operatőrök, segédoperatőrök, gyártásvezető-producerek, hangmérnökök, vágók és színészek zsúfolódtak össze, hogy közös erővel négy kisjátékfilmet hozzanak létre. A sziget egy távoli csücskében, távol a nagy kalákától, egy elszigetelt teremben dolgoztak az animációs csoport tagjai, hogy életet leheljenek a pixel-maszatokba. „Magányukat” leginkább mi, a filmológus csoport éreztük át, akik fülledt melegben vagy szakadó esőben is a terem fehér falán nézett filmeket elemezgettük a posztkoloniális filmelmélet szempontjai szerint. Emellett szövegeket gyártottunk: kritikákat a tavalyi tábor filmjeiről és animációiról, helyszíni beszámolókat a forgatásokról, interjúkat a csoportvezetőkkel, érvelő szövegeket a látott alkotásokról, hogy legyen mivel megtöltenünk tábori lapunk, a 2014: Csűrodüsszeia hasábjait. A krónikás-szerepet megtartva igyekszem felvázolni az alkotósziget mozgalmas napjainak néhány momentumát.
A táborlakók Magyarország és Erdély különböző szegleteiből érkeztek, így volt, akinek ezer kilométeren át kellett nyomnia a gázpedált, de akadt olyan is, aki csak egyszerűen felült a Marosvásárhelyről érkező déli buszjáratra (jómagam például két faluval arrébbról gyalogoltam át). A megfáradt vándorlók arcára Nándi kameralencséjének kellett mosolyt csalnia, hogy senki ne nézzen úgy ki a tábori tablón, mint egy frissen csődbe ment producer. Ezután mindenki aláírta a tábori szabályzatot, amiből hadd idézzek egy muris pontot, amin mi, dohányosok hangosan felhorkantunk: „Az elszórt csikkeket minden hajnalban összegyűjtjük és a vásárhelyi kriminalisztikai laborba küldjük. A csikk tulajdonosának beazonosítása 24 órába telik, így a második reggelen a kávédban fogod viszontlátni a cigarettavéget.” Kacagtunk-kacagtunk, de akárhányszor pöccintésre álltak az ujjaink, az ominózus sorok Dr. Mabuse fenyegető hangján szólaltak meg újra a fejünkben. Miután letudódtak a kezdeti formaságok, akadt még egy kis idő pár kézfogásra, egy rövid kávé feletti rövid szóváltásra a rég látott barátokkal, munkatársakkal. Estére viszont mindenki figyelme a rendezőkre terelődött. Minden csoporttag kíváncsisággal várta a forgatókönyvek felolvasását, hogy azok alapján körvonalazódhassanak a következő napok tevékenységei, a stábok felépítése.
Az első fázisban a gyártásvezetőknek van a legtöbb dolguk: a rendezővel együtt meg kell keresniük a megfelelő helyszínt, a forgatókönyv alapján meg kell írniuk a napi diszpót, hogy minden és mindenki a megfelelő időben a helyén legyen. Ha egy táborlakó vagy bármely Nyárád-menti lakos az előkészületek és a forgatások alatt azt hiszi, hogy rendelkezhet saját hintája, kocsija, háza, teste vagy gyermeke felett, hát az nagyon téved. Ilyenkor minden a gyártásé! És a gyártás kegyetlen: elkéri egy inged, majd elvesz hármat és még egy nadrágot is. Bemegy a házadba, lefoglalja az egyik szobádat, kidobja a bútorokat, teletömi felszerelésekkel és becsődít legalább tíz embert. Ha netán kukorékolna a kakasod az udvaron a forgatás alatt, hát menj ki és hallgattasd el, mert zavarja a hangfelvételt. Majd szólj az unokáidnak, hogy kettőre legyenek készenlétben, mert egy fiktív család tagjait kell eljátszaniuk. Az igazi szakmai kihívás számukra pedig az, hogy hogyan érjék el mindezt úgy, hogy senki se nehezteljen rájuk, sőt örömmel segédkezzenek. Ha tudnám, biztosan gyártásvezető lennék!
Keveset gondolva az utómunkával járó pokoli stresszre, a vágók, ha éppen nem szkripteltek – elfeledve az Adobe Premiere-t –, az Aviddel ismerkedtek, valamint az igazi filmszalaggal és a vágás elméleti kérdéseivel. Hangmérnöknek lenni pedig állandó stresszt jelentett: hiába a csendesnek hitt vidéki környezet, bármikor belezavarhat a felvételbe egy lassú, de hangos cséplőgép, egy nem túl józan lakos ordítozása, sőt egy vadászrepülő-gyakorlat is, ami (talán a mindenható gyártás parancsára) időben véget ért. Szívesen alávezetném a Kedves Olvasót a különböző műhelyi tevékenységek bugyraiba, de felületes gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező és szinte kívülálló tollforgatóként valószínűleg csak badarságokat írnék. Egy azonban biztos: mindenki sikeresen elvégezte a felvállalt munkát, mert utolsó nap valahogy mégiscsak sor került a fergetegesre sikeredett vetítésre.
Mivel először vettem részt a Filmtett-táborban, nem tudom viszonyítani az ideit az előzőekhez, de a visszajárók folyamatosan a fejlődést emlegették: az animációsok a legújabb számítógépeken dolgozhattak, így semmi semmilyen technikai akadály nem gátolhatta meg fantáziadús terveik megvalósítását. Az operatőrök először dolgozhattak a professzionális filmgyártásban is használt RED kamerával. A hangmérnököknek is rendelkezésre állhatott volna a legkorszerűbb eszközpark, de Várhegyi Rudolf csapatvezető szerint minél professzionálisabb dolgok vannak, annál bonyolultabb kezelni őket, így egy köztes megoldást választottak és a legegyszerűbb, de minőségi digitális felszerelést hozták el.
A tábor munkamenete és klasszikus fordulatai alapvetően – ahogy a korábbi beszámolókat olvasgattam – nem változtak. A közös emlékek azok, amelyek megismételhetetlenné teszik a tíz napot, de ezeket nem fogom – nem is tudnám – érzékletesen bemutatni. Aki ott volt, az tudja, hogy ki Hörrbök és Prikkeli, melyik az a kulcsszó, amivel meg lehet toldani bármely filmcímet úgy, hogy órákon át lehessen röhögni. Vagy azt, hogy mit keresett Veres Szilárd a táborban, ha ott sem volt, és hogy milyen a Dunai Laci pálinkája.
Na, de mit is láttunk azon a fergeteges, mindent megkoronázó csütörtöki tábori mustrán? Klopfstein-László Bálint rape-and-revenge sztorijában Vandát, az ártatlannak tűnő új bentlakó lányt menő szobatársnői egy szórakozóhelyre viszik. Vanda a buliban találkozik azzal a férfival, aki megkeserítette életét (Márió). Cibulya Nikol coming-of-age filmjének főszereplője egy kisfiú, aki nem találja példaképét sem apjában, sem lázadó bátyjában (A te apád). Bács Ildikó a hintát teszi meg dialógusok nélküli kamaradrámájának leitmotifjának, ami egy közelmúltban megtörtént, feldolgozhatatlan tragédiát idéz fel a filmben szereplő házaspárban (Hinta). Fazekas Gyöngyi formabontó rövidfilmje egy Skype-beszélgetés keretében mutatja be két egymástól távol élő testvér közti kommunikációs problémákat, és az azokból fakadó konfliktusokat, amelyek katalizátora egy gyerekkori hinta. Saudade a film címe, ami portugálul fájdalmas nosztalgiát jelent valaki vagy valami után, ami elveszett és visszaszerezhetetlen.
Az addig a munkaszoba mélyében csendesen megbújó animációsok is előrukkoltak poénos kis szerzeményeikkel. Volt köztük örvénylő álomképekből szőtt szürreális világ (Nagy Klementina: Kikelő), lakást elárasztó, hangos csótányok (Debreczeni Zoltán, Molnár Luca: Albérlők), állatokká átváltozó kocsmavendégek, akik a dekadens emberiséget jelképezik (Kruppa Noémi: Bestiárium), a hintázás ritmusára megelevenedő groteszk képek az élet jelenségeinek jó és rossz oldaláról (Juhász Ariella, Rózsa Noémi: Mindennapok) és kis mese a viharistennőről, aki elvesztette szélkavaró cipőjét és villámokat gerjesztő orrszarvúját (Kocsis Alexandra, Kőszegi Tamás: Vihar). A Dimény Áron által vezetett színészek pedig one man/girl-show-kat produkáltak, betanult szövegekből és humoros improvizációkból. Az operatőrök etűdje pedig tromfolt minden poént: lefilmezték a a szarvasmarhák társaságában akciózó nyárádmenti James Bond kalandjait, ami olyan jól sikerült, hogy szerintem megállná méltó helyét a huszonsokadik hivatalos 007-es filmként.
Bárki bele tud majd kóstolni a tíz napon át tartó izzasztó filmes munka gyümölcsébe, ha ellátogat az ősszel megszervezésre kerülő kolozsvári Filmtettfesztre vagy kitartóan, heti rendszerességgel nyom refresh-t a Filmtett YouTube-csatornáján, ahová apránként felkerülnek az idei munkák is.
