12. alkalommal került sor Filmtett workshopra, idén a Nyárádszentlászlóban található Pásztortűz Panzió volt a helyszín. Ott voltam én is, egy résztvevő a csaknem 70 emberből, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy beszámoljak róla, amit nagyon szívesen is teszek. Ugyanakkor tíz mozgalmas nap eseményeit összefoglalni egy beszámolóban meglehetősen nehéz feladat. Elöljáróban el kell döntenem azt, hogy milyen szempontok szerint rendezem e sorokat, hiszen erre több lehetőség is van.
Rendezőelvként vehetném egyszerűen a kronológiát is: áttekinteni a tábor napjait, egyenként beszámolni arról, hogy mi történt aznap. Ezzel a módszerrel az a gond, hogy szigorúan csak azt tudnám (legalábbis így illene) leírni, ami a két szép szemem előtt történt, márpedig a kritikusszekció (tagjaként pedig én is) talán a legkevesebbet látott a közös tevékenységekből, a forgatásokból.
Másik szempont lehetne, hogy a négy rendezői film és az operatőri etűdök, színészgyakorlatok forgatása, animációk készítése (na meg a megerőltető kritikusi munkafolyamat) felől közelítek a dolgokhoz, hiszen ezen tevékenységek sokkal inkább átszőtték és meghatározták időbeosztási szempontból a táborlakók életét, mint a naptári napok egymásutánisága. Ugyanakkor ennek a szempontnak is megvannak a hibái, itt is vannak fehér foltok, hiszen nagyon kevés olyan ember volt Nyárádszentlászlón, aki belelátott volna az összes munkafolyamatba, ezért ez a fajta élményösszegzés kissé hamis, nem-emberi, esetenként személytelen lenne.
A harmadik lehetőség volna az, ha felsorakoztatnám az összes szekciót, tanárostól diákostól, és az általuk elvégzett tevékenységet, esetleg ennek folyamatát írnám le. Ez viszont olyan lenne, mintha egy filmnek csak a szereplőit sorolnánk fel, a közöttük történő dolgokról pedig szót sem ejtenék; teljesen kivenné az egyik legfontosabb elemet a tábor tapasztalataiból: az összedolgozást, a szekciók és tagjaik egymásra találását, beszélgetéseit, a közös élményeket. Pedig ez a faktor tesz egy alkotótábort (ahogy ez esetben is történt) emlékezetessé.
Játsszunk inkább egy kis játékot! Használjuk a fenti eszközök, szempontok mindenikét, és jelentsük ki: a Filmtett-tábor egyetlen hosszú film. Minden összetevő megvan hozzá: van időrendiség, montázs, szereplők, cselekmény, még stáblista is végigfuthat a végén. A hasonlat legfontosabb szempontja viszont az, hogy az utóíz, az élmény mindig több, mint az összetevők egyszerű összeadása. Egy meg egy az több, mint kettő, ezt filmes közegben úgy nevezzük, hogy Kulesov-effektus. S legyen ez az írás bekezdésekbe szedett, érvelő kritikája, értelmezése ama bizonyos filmnek, hogy rögvest fel is használhassam a kritikus csoport tagjaként szerzett ismereteimet.
Mert azt fontos leszögeznem, hogy itt és most csak egyetlen személy nevében tudok beszélni (ahogy egy kritikus mindig), és az én vagyok. Márpedig én időm nagyrészét történelmi tematikájú, és filmtörténeti jelentőségű alkotások nézésével és értelmezésével, majd délutánonként kritikák olvasásával, mondatokra szedésével, értékelésével, írástechnikák tanulásával és gyakorlásával töltöttem. Nem láthattam mindent (szóval tévedhetek), ezért nem is fogok értékelni mindent, darabonként, csak a nagy Egészet.
Tény, hogy a kritikusszekció idén (mint gondolom eddig is minden évben) kissé kívül esett a tábor fő sodrából, hiszen nem, vagy csak elvétve voltunk stábok tagjai. Belekostóltunk azért mind a négyen legalább egy-egy forgatás forgatagába, igyekeztünk ügyködni valami hasznosat (werkfotók készítése, utólag pedig sajtókönyvek és beszámolók megírása), és persze nem útban lenni – ez utóbbi ment legnehezebben. Aki még nem volt filmforgatáson, az nem tudja, milyen nyüzsgéssel, futkározással jár akár egyetlen közeli felvétele egy tömbházlakásban. Helyszín felmérése, kép kitalálása, ezek után bevilágítás, esetenként fahrtsín felszerelése, sminkelés, rendezői instrukciók, próbák, felvételek, ellenőrzés – ha ez a nyüzsgés nincs megfelelően kordában tartva, nagyon könnyen szétesik az egész, ezért mindenkinek tudnia és végeznie kell a rá kirótt munkát (és lehetőleg csak azt). Ilyen körülmények között pedig négy tétova amatőr, aki nem tudja a különbséget kamera és fényképezőgép, egyik vagy másik lámpa között, nem hoz sok hasznot. Szűkebb helyszínen kifejezetten foglalják a helyet és fölöslegesen használják a levegőt.
Egyik-másik forgatáson tehát – enyhén szólva – nem nagyon éreztük otthon magunkat, de szerencsére nem a teljes haszontalanság szégyenérzetével kellett maradnunk, mindenikünk volt még további helyszíneken, ahol már nem okoztunk olyan nagy gondot. Néha még a stábtagokkal is tudtunk beszélgetni, ismerkedni, párszor statisztáltunk, közben igyekeztük megörökíteni a forgatások hangulatát, menetét werkfotók készítésével. S persze informálódtunk, igyekeztünk megjegyezni, hogyan készül egy-egy beállítás, hosszú snitt, hiszen ez a tudás kritikusi munkánkban is maradéktalanul használható és szükséges.
De persze nem rajtunk múlt a filmek sikere, ez teljes egészében a stábtagokon állt. A rendezők kész tervvel jöttek, amit az első néhány napban finomítgattak, esetleg helyszínhez alakítottak. Időközben folyt a casting is, amikor a színészcsoport tagjai mutatkoztak be a rendezőknek, akik végül is velük játsszatták el történeteik szereplőit. Idén kifejezetten erős színészgárda jött össze, ami többek között azon is leszűrhető, hogy a négy rendezői filmben rengeteg volt az arcról (és egyebekről) készült közeli. Márpedig totálban könnyű jó színészi játékot hazudni, közeliben nem lehet. A rendezők megkapták a megfelelő színészeket és láthatóan bíztak bennük.
Többen is elmondták ugyanakkor a tábor ideje alatt, és én is egyet értek azzal, hogy nem ártana egy forgatókönyvíró-csoport létrehozása sem. Egy játékfilm-rendezője nem kell mindig saját történetet megfilmesítsen, és dialógusokat sem kell egyedül megírnia. Két külön feladat ez, ráadásul gyökeresen különböznek egymástól. Képben gondolkodni, szervezni, instruálni teljesen más, mint szöveget írni, karaktereket, történeteket kitalálni. Néha talán más fejébe belelátni, azt megérteni és megmutatni jobb eredménnyel jár, mint mindenben magunkból indulni ki. Az idei kisfilmek operatőrileg kifogástalanok voltak, viszont a nem profin kidolgozott alapötletek végül talán túl sokat is csiszolódtak, végeredményben pedig túl sok rész hullott el a vágóasztalon ahhoz, hogy az összes film minden elemében igazán erős tudjon lenni.
Az utolsó szabadtéri vetítésén ülve azt tapasztaltam, hogy például az Udvari Timi és a beugró Anger Zsolt főszereplésével forgatott operatőri etűdöt, valamint a színészcsoport tagjaival készült színészgyakorlatot nagy siker övezte. Ebből is látszik, hogy a jól megcsinált, filmen működő, akár helyben kreált karakterek, improvizált szövegekkel, könyebben tudnak hatni a nézőkre. A saját vízió átadásának görcsét pedig nagyban enyhítheti a forgatókönyv, ha jól van megírva. Ha a rendezőre csak a színészvezetés és a képi világ megalkotásának feladata hárul, jobb munkát tud végezni.
A tapasztalás viszont felbecsülhetetlen érték. Márpedig azok, akik a tábort végigcsinálták, -küzdötték, -filmezték (egyik vagy másik értelemben) garantáltan hasznos tapasztalatokkal gazdagodtak. A munkafolyamat végigkövetése, majd a végeredmény tesztelése utáni tapasztalat ebben az esetben fontosabb, mint a végeredmény maga.
Együtt éltünk, tanultunk, alkottunk tíz napig. Ismerkedtünk, beszélgettünk, vitáztunk, röhögtünk, ettünk, ittunk (tagadhatatlanul jóízűen), buliztunk, aludtunk, keltünk, és ezt még vagy tízszer. Nem fogom – nem is tudnám – minden emlékezetes epizódját, képét felsorolni a Filmtett tábor-filmnek. Aki ott volt, úgyis tudja, mekkora lelkitárs és zen-példakép volt Mangó, esztétikai élmény Kármen és energizálófaktor Marci [a három kutya – szerk.]; mennyire volt szomorú az egyik reggel; milyen hideg és hosszú az éjjel egy utáni, munkával töltött időszak; milyen olcsó a sör a kiskocsmában és a fröccs a panzióban; milyen könnyen meg lehetett szokni a több, mint egy hét rendetlenségben való létezést és az ezt ellenpontozó stabil kajálást, a (csaknem) teljes internethiányt; és végül milyen volt élvezni a táborzáró szabadtéri (alig két órácskát csúszó), mindent megkoronázó vetítést.
Jó volt ez a tíznapos film, az a fajta, ami hiányozni fog a stáblista lefutása után is. Nagyon ajánlom megtekintésre minden filmszeretőnek. De vigyázat, sajnos évente csak egyszer vetítik!
